Sorsok és paragrafusok
2012. február
Neofideszesek és ősfideszesek
Úgy látom, a kis vajdmagyar választási kampányban a hatalmat gyakorló neofideszek és a hatalomból kirekesztett ősfideszesek vívják meg harcukat.
Sétabottal tipeg felém a jövő
Takarékoskodnak villanyenergiával, ezért minimumra csökkentették a közvilágítást. Alkonyatban Anikóval az elhagyatott, a városközponttól távolabbra, a pályaudvar környékén meghúzódó csendes utcákon sétálunk. A Kraljevic Marko utcában néhány régi nádfedeles ház előtt baktatunk. Gyakran járunk erre, s ilyenkor mindig a szenttamási Zöld utca jut eszembe. Az utcánkban azonban nincs többé nádfedeles ház, csak a városban őriznek néhányat. A jobb életet jelképezte, amikor a szüleim a nád helyére cserepet raktak a tetőre. Az alkonyi szürkületben Anikó az egyik pillanatban megjegyzi, olyan a környék, mint egykor a falusi utcák voltak. Úgy van, Újvidék furcsasága, hogy a zimankós téli estéken falura hasonlít. Botladozom a lucsokban, csúszkálok a jeges aszfalton, cipelem az ásványvizet (holnap nem lesz víz, mert a fagytól megrepedt a cső, ijesztgetnek a lakók), amikor az alkonyati félhomályban találkozom hölggyel, akivel ugyanabba a gimnáziumba jártunk. Kezében sétabotot látok. Így közelít felém a jövő.
A közéleti polgár alkonya
Balzac Kispolgárok c. regényének hősei jutottak eszembe, az Újvidéki Televízió első csatornájának egyik régebbi éjszakai műsora láttán. A regényvilágban nyüzsögnek a karrieristák, akiknek a leghőbb vágya, hogy képviselők legyenek. Rang és pénz, ez a legtöbb szereplő jelszava. Folyik a durva harc a párizsi ingatlanokért, a telkekért, a villákért. Erről van szó akkor is, amikor házasságot kötnek, és akkor is, amikor szeretőt választanak. Vadkapitalista mindennapjainkban ugyanez, vagyis Balzac világa elevenedik meg, a hasonlóság elképesztő, s egyre inkább tapasztalható. Az említett műsorban megszólaltak a még nem eléggé „tekintélyes” egyetemi tanárok és tanársegédek, földművesek, fiatalok, öregek, és kivétel nélkül észlelték e jelenséget, s elmarasztalták a politikusokat. Lassan-lassan immár a közszolgálati televízióban is helyet kapnak a hitelt vesztett politikusokról szóló műsorok. A tömegek nem hisznek többé a nekik. Nem túloznék, és nem általánosítanék, biztos, hogy akad jó szándékú politikus, nem személyekről van szó, hanem arról, hogy a politika, mint olyan vesztette hitelét. Többé nem hivatás, mondják, hanem haszonszerző foglalkozás. Minden a pénz körül forog. Sok oka van ennek, de egyet fontosnak tartok megemlíteni. A politikai önzés lerombolt minden tekintélyt, amely mögött nem áll hatalom. Ezzel azonban maga alatt és vágta a fát, mert ahol nincs hatalom nélküli tekintély, ott minden más tekintély erodálódik. Arisztotelész egykor beszélt a zoon politikonról, a társadalmi lényről, a polgárról, aki beleszól a közügyekbe, tehát szívén viseli a polisz gondjait. Nálunk ilyesmi szóba sem kerülhet. Ha valaki a független polgárként megszólal, azonnal szembe találja magát a hatalmat gyakorló politikai elit vádjaival. Valamiféle erjedés azonban mégis elkezdődött. A közhangulat hatására immár a közszolgálati médiában meg pendíthető (a kisebbségiben egyelőre nem, mert ott úgy vélik, hogy a kisebbségi politikusok kivételek) a kérdés, hiszen a közéleti bizalmatlanság hatására egyre többen hangoztatják, a választásokon nem kell szavazni egy pártra sem, hanem át kell húzni a cetlit. Bár igazuk van azoknak, akik szerint ez meddő és felesleges tiltakozás csupán, mert a rendszer úgy működik, hogy minimális szavazattal is lehet győzni. De ez is üzenetértékű szimptóma, válaszolják azok, akik kétségbeesésükben ezt a módszert javasolják, annak ellenére, hogy tudják, a demokratikus kapitalizmus visszavág.
Egy rövidnovelláról
Az utóbbi évek egyik legjobb vajdasági rövid novelláját, Amíg legalább nyelni tudok címűt olvastam a fiatal író honlapján. (http://danyizoltan.wordpress.com/2011/07/03/amig-legalabb-nyelni-tudok/) A fiatal vajdasági nemzedék ginsbergi „üvöltése” a 21. századi bácskai világban. A kiváló kisnovella szerzője Danyi Zoltán.
Kultúra vagy kard?
Egykor a konzervatívok a kultúrába vetették bizalmukat. Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány kultuszminisztere mondta: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tartja fenn”. Sajnos, a magyar politika gyorsan megfeledkezett erről. Bethlen miniszterelnök – sokszor a demokrácia rovására – konszolidálni akart, s elismerem, hogy e hiányosság ellenére sikeres konszolidáció volt a 20. századi magyar társadalomban. Trianon után romokban hevert az ország, s volt tartalma a konszolidációnak, Bethlen csodával határos módon gazdaságilag talpra állította Magyarországot. De a demokratikus deficit megbosszulta magát, Bethlen teljesítményét elsodorta a szélsőjobboldali áradat, s Magyarország újra vesztébe rohant. De maradt a hatalom nélküli kultúra, a magyar írók, sokszor alattomos, álnok gyanakvások közepette mentette a magyarság becsületét.
Paradicsom, narancs, alma
Az áruházban tél közepén friss paradicsom. Sehogyan sem szánom rá maga, hogy vásároljak néhány szemet, valami visszatart, mert úgy érzem, hogy illetlenség télen friss paradicsomot fogyasztani. Az sem megy a fejembe, hogy a szupermarketekben miért olcsóbb a narancs, mint az alma.
A kiútra várva
Pár héttel ezelőtt azon tűnődtem, hogy környezetünkben visszhangtalan maradt a budapesti Magyar Nemzet c. napilap híre, miszerint a Központi Nyomozó Főügyészség Büntetőeljárást indított a titóista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében.A válasz késett, de annál erélyesebb volt. A Magyar Nemzeti tanács napilapjában, a Magyar Szóban prof. dr. Vojislav Stanovčić, a magyar-szerb államközi vegyes bizottság szerb tagozatának elnöke, Srdjan Cvetković történész, és dr. Várady Tibor a Magyar Nemzeti Tanács tagja nyilatkozott. Mindhárman egyöntetűen állították, hogy a büntetőeljárás káros lenne, Várady Tibor szerint a kezdeményezésnek jogi alapja sincs, hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezete csak 1948-ban fogadta el a népirtásról szóló egyezményt, s visszamenőleges hatállyal nem lehet ítélkezni. Ellenvélemény is elhangzott, sajnos, nem a Magyar Nemzeti Tanács lapjában, hanem a Bozóki Antal blogjában, amelyet a VMDK felrakott a facebookra, majd a VMDK közölte a hírlelevlében. Ő szintén szakmai érveket sorakozat fel amellett, hogy az eljárás valamilyen formában kezdeményezhető. A szakmabeliek vitáznak a paragrafusokról, amit nem becsülök le, de engem az érdekel, hogy ez a hosszú huzavona, ellentmondásos értelmezés hogyan befolyásolja az emberi sorsokat. Az említett vita pedig nem új keletű, államközi szinten nyolc évvel ezelőtt megfogalmazódott. A nemzeti elfogultsággal semmiképpen sem vádolható szocialista és liberális többségű Magyar Országgyűlés ugyanis 2004 decemberében – nem várva a szerbiai álláspontokra – határozatban elítélte a vajdasági magyarság elleni 1844/45-ös megtorlásokat. Szerbia Népképviselőháza nyolc év után sem nyilatkozott. Se pro, se kontra. Igaz, létrejött a döcögősen működő akadémiai tényfeltáró magyar-szerb vegyesbizottság, azzal a feladattal, hogy részletekbe menően tárja fel a szörnyű eseményt. Ezt a munkát valóban el kell végezni, hogy a jövőben senki se licitáljon a számokkal, a méretekkel és az indítékokkal. Ám, azt már senki sem vitatja el, hogy az etnikai bosszú megtörtént, és erről a szerbiai képviselőháznak kéne nyilatkoznia. Úgy, mint ahogy az ideológiai bosszúról nyilatkozott. Már csak azért is, mert a legszerencsésebb megoldás lenne, hogy Szerbiában kerüljön sor a bosszú évadjainak tisztázására. Ezért nem értem, hogy a Magyar Nemzeti Tanács miért nem kezdeményezi, hogy a szerbiai Népképviselőház tűzze napirendre, hiszen ha az ideológia atrocitásokkal foglalkozott, akkor foglalkozhat az etnikaival is.
A viktimológia bajnokai
Vagy hajbókolni, vagy tiltakozni. A legsilányabb hajbókolás a harmadik út, vagyis a sunyi hallgatás. Közülük kerülnek ki a viktimológia bajnokai, akik idejében behózódtak a kuckóba vagy kereket oldottak, aztán üldöztetésükkel hivalkodnak. Ezzel kapcsolatban jut eszembe Heinrich Böll egyik regényének jelenete, amelyben a szereplők azzal hivalkodnak, hogy a fasizmus idején üldözték őket, holott csupán azért róttak ki rájuk pénzbüntetést, mert pirosat mutatott a lámpa, amikor átkeltek az úttesten. Manapság üldözötteknek nevezik magukat azok is, akik a nagyobb jövedelem reményében oldottak kereket, ami rendben van, miért ne nézze polgár a saját személyes érdekeit, az elmúlt öt évtizedben százezrek cselekedtek így. Se vád, se szemrehányás nem érheti őket. Csak azokkal van a gondom, akik ezt a józan döntést üldöztetésnek becézik.
Díszek
Díszelnökök. Díszülések. Díszbeszédek. Díszszónokok. Díszebédek. Díszköszöntők. Díszhalak. Díszpávák. Dísznövények. Dísztányérok. Díszmagyarok.
Családi Kör, 2012. 02. 23.