Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 27., csütörtök
Ritkán lépek ki az utcára, ma mégis kivételt tettem, hogy interjút adjak a 30 éves jubileumát ünneplő szerbiai Soros alapítványról. A néhai Jugoszláviában Ante Marković jugoszláv kormányfővel kötött szerződés alapján harminc évvel ezelőtt, 1991-ben kezdett működni az alapítvány. Kivételesen elhagytam a lakást, hiszen az életemből 9 évet ennek az intézménynek szenteltem. Ki emlékszik azokra a napokra? 1991 januárjában az Európai Tanács küldöttsége szövetségi szinten többpárti választásokat javasolt azzal a reménnyel, hogy ezzel megelőzik a háborút. Mekkora naivitás volt! Már akkor megmosolyogtam a naiv európai politikusokat. Knin környékén és Baranyában fegyverkeztek. A hideg téli napokban öt népképviselő revolverrel vonult volna be a szövetségi parlement ülésére. Recsegett-ropogott az ország. Tort ült a nacionalizmus. A naiv európai diplomaták békealkukon törték a fejüket, a nép eközben fegyverkezett. A Milošević-kultusz tetőfokára hágott. Számos elemző szerint a politikai elit robbantotta ki a háborút. Nem minden alap nélküli állítás, de némi gyanúval is élek, hiszen jól emlékszem arra, hogy a nép többsége rajongott a háborúpárti nacionalista politikusokért. Azóta is csak Ezt tudom javasolni a népnek: ne higgyen a demagógoknak, akik azzal tömik az emberek fejét, hogy a nép tévedhetetlen. A Szerb Tudományos Akadémia által kinevezett bizottság memorandumának szelleme beköltözött a harckocsikba. Ilyen abszurd helyzetben kezdte munkáját a jugoszláviai Soros Alapítvány. A horvátországi háború idején kiebrudaltak az újvidéki televízióból, ahol dramaturgként dolgoztam. Munkanélküli lettem. Szobám ablakából figyeltem a Horvátország felé tartó katonai konvojokat. A sugárutón sorra nyíltak a virágüzletek, az ifjúság egyik része menekült, a másik része pedig élte az édes életét. Konrád György jóslata beigazolódott: lakásomban nem csengett többé a telefon, nem kerestek fel a barátaim, egyedül Utasi Csaba érdeklődött. Biztattuk egymást, szóba hoztuk a béketárgyalásokat és a fegyverszüneteket, egyikünk sem hitte el, hogy elhallgatnak a fegyverek. Az utcára sem volt kedvem kijárni, mert a terepszínű egyenruhások láttán rosszul éreztem magam. Láttam, a Vukovár felé tartó harckocsikra vörös rózsákat dobáló boldog bankkisasszonyokat. Divatos öltözékben, miniszoknyákban bájosan integettek a katonáknak, de észrevettem, hogy a cipőjük sarka egy kicsit félre volt taposva. Néhány barátom és ellenségem javasolta, hogy települjek át Magyarországra. Nem fogadtam meg a tanácsot, vállaltam az alapítványi munkakört, miután Horvátország után Bosznia került sorra. Baljós hangulatban betértem az egyik kávézóba, az itallapon a gazda többé nem azt tüntette fel, hogy törökkávé, hanem azt, hogy szerb kávé. Kitántorogtam az ajtón. A másikban viszont hazai kávénak keresztelték a törökkávét. Maradtam és elfogyaszthattam egy kávét, amelyet azonnal kifizettem, mert a szédületes infláció idején egy órával később már kétszer annyit kellett volna fizetnem érte. Flangáltak az európai diplomaták miközben ropogtak a fegyverek. Egyszerre megsajnáltam a szegény magatehetetlen Európát, melynek mindig is hűséges mostohagyermeke voltam. Szerbiában tombolt az idegenelleneség, a patrióta újságírók másról sem írtak, mint az ellenséges Nyugatról és a bűnös Amerikáról. Amint irodavezető lettem újra felberregett a telefon a lakásomban. Vajdaság a joghurt forradalom után dermedt állapotba kényszerült, itt eresztett legmélyebb gyökeret Milošević tekintélyelvű hatalma. Beindult az addig fölt alá kényszerített spontán ellenállás is. A megalázottak és a megfélemlítettek „fellázadtak”. Az eddig is ellenálló független újságírók új erőre kaptak, egyre másra alakultak meg a civil szervezetek, a szemem előtt bontakozott ki a másik Vajdaság. Főleg a nemzeti kisebbségek voltak kitéve a repressziónak, Újvidék utcáin alig hallottam magyar, román vagy szlovák szavakat, a vidéken pedig a kisebbségi polgárok az ablakok redőnyei mögül figyelték az éjszakai utcákat. A Soros Alapítvány a lehetetlenre vállalkozott. ébren tartani a reményt. Ma már úgy gondolom, hogy tényleg lehetetlen feladat volt, de ez volt benne a vonzó. A Magyar Tanszéken folyó posztgraduális stúdiumok költségeit, a budapesti vendégprofesszorok költségeit a Soros Alapítvány fedezte. Számos újságíró távozott a körünkből, biztosítottuk a tanárok honoráriumát a Magyar Tanszék újságíró tanfolyamán. Az Újvidéki Szinház fényparkja tönkre ment, a sötétben nem játszhatnak a színészek, ha nincs fény nincs előadás. Új fényparkot biztosítottunk. A középiskolákban nem voltak magyar tankönyvek, vagy 100 magyar tankönyv kiadásához járultunk hozzá. A mesterséges papírhiány volt a cenzúra eszköze. Aki nincs velük, az nem kapott papírt. A Magyar Szónak papírt kellett biztosítani. A Forum Könyvkiadó anyagi helyzete megroppant, több könyv kiadását segítettük. A folyóiratoknak is meg kellett jelenni, támogattuk a HÍD-at, az Üzenetet, a Létünket, az Új Symposiont. A Családi Kört is meg kellett menteni. Újvidéken a szerb fiatalok magyar nyelvű tanfolyamokra jártak, a romák pedig angolra. A zentai Zetna is segítségre szorult. Szabadkán internet műhelyt nyitottunk, s támogattuk a Danilo Kiš könyvkereskedés megnyitását, azzal a feltétellel, hogy magyar könyveket is árusítson. Beindult a ”digitállis oktatás” őse, a Palatábla. Ott voltunk. Zentán továbbképző tanfolyamok nyíltak. Felsorolni szinte lehetetlen az összes kedvezményezettet. Következtek a tüntetések, a füttykoncertek, aztán 2000-ben megbukott Milošević. Sokan csodára vártak: végre beköszöntött a demokrácia. A demokrácia örömünnepén megszűnt működni az újvidéki iroda, én pedig újra munkanélküli lettem. Rövidesen kiderült: a csoda csupán illúzió volt, egy évtized sem kellett, hogy lassan visszatérjenek a kilencvenes évek szereplői, de immár nem terepszínű egyenruhában, hanem nyakkendővel és Versace öltönyben. Milošević hívei és egykori ellenfellei nászt ültek, amit kohabitációnak később pedig a haladókkal való koalíciónak kereszteltek. Revolver helyett pénz lapul a zsebükben: a pénz és a karrier hatásosabban biztosította a hatalmukat, mint Milošević tiltó fegyverei. Az új jelszó nem az, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, hanem az, hogy aki ellenfeleinket ócsárolja az velünk van. Nagylelkű ajánlat, vagy nem? A nászágyat szélesre szabták, sokan hemperegnek benne, de az ágy alól kikandikál a radikális csizma. A felejtés a politikai korrektség elengedhetetlen tartozéka lett. Nézem a nászágyban ünneplő ismerős arcokat. A zűrzavaros helyzetben a felejtés kifizetődő, az emlékezés büntetendő. Tekintsünk a jövőbe, felejtsük a múltat, hirdeti az új/régi establishment. Beköszöntött a mímelt ellenzékiség kora, lakásom telefonja újra elhallgatott. Lehetne rosszabb is, hallom a megszelídült hangokat. A kilencvenes években sokan remélték, van alternatíva, manapság az alternatíváról való lemondás a kesernyés konformizmus alibije. Többé sehol sem találom a helyem. Magamat hibáztassam, mert nem tudok felejteni? Őrzöm az emlékezetemet, mint a józan eszemet, ezért vállaltam az interjút. A forgatócsoport az újvidéki strandon vár rám, előzőleg néhányan üdvözölnek, régen láttak, mondják. Köztük van egy hölgy, az N1 munkatársa is. Egykori babaarcán mély ráncok keletkeztek. Valamelyest megkönnyebbülök, vannak még, akik nem felejtenek. Rendben van, a kamera előtt várom, hogy a riporter asszony beintsen, közben arra gondolok, hogy egykor a túlélésben reménykedtem, most már csak abban bízok, hogy akad még némi haladék.