Végel szétzilált „ICH”-je az aszfalt színtiszta terméke, ami az élvonalban ritkaságnak számít. (Talán nem szólítottak már fel annyiszor minket arra, hogy pirulákról meg magnetofonokról írjunk?) De hol is lézeng ez az „ICH”? A FAKSZ − a KLUB − a „KONSZOLIDÁLT MÉRNÖK” − a VÁR mind-mind városi legenda, ahogy városi a szaftos, folyékony és olvasható szleng is, ami olyan, amilyen: vagány. Könnyen meglehet, hogy az úttörőnek számító Egy makró emlékiratai példát szolgáltat majd az urbánus környezetből, az utca kövezetéből kinövő prózai áramlatnak, amely már a kezdetektől fogva keservesen megszenvedi kemény vállalását, hogy aztán lendületbe jöjjön, megfinomodjon, valamiképpen Bellow Herzogjához hasonuljon.No de ez pusztán hálátlan spekuláció, irodalmi jósolgatás. Végtére is a Makró mégiscsak több, mint az aszfalt egy igen ritka terméke.
Végel László első regénye az Egy Makró emlékiratai a várossal, az éretlen, élősdi, lagymatag és bepiszkolódott alakjaival együtt generációnk, a „beaten generation” regénye, eddig az egyetlen, ami, hogy úgy mondjam képben van. Végel fatális távolságtartással szemléli az eseményeket és szereplőit, akik egy különös impotencia folytán képtelenek megvalósítani önmagukat − ez egyébként az egész generáció jellemzője (annak ellenére, hogy Bub az emlékiratok főhőse, semmi sem történik vele, „ich”-jéhez sem történet, sem úgynevezett biográfia nem rendelhető, de alaposabban szemügyre véve tulajdonképpen a többiek is „lézengő” figurák).
Végel tekintete előtt napról napra, hétről hétre, évről évre tengetik életüket. Talán csak az életerőtől duzzadó Tornadosz… No meg a legvégén, egy katartikus (egy valódi) ESEMÉNY után Bub és Csicsi változtatnak helyzetükön az élet felé robogó éjszakai vonaton.
(De természetesen parányit sem lettek bölcsebbek. Ezt az eseményt persze kompozíciós és dramatikus értelemben nem szabadna túlértékelni, ahogy az író sem teszi ezt azáltal, hogy Tordanosz kommentárját fűzi hozzá. Ellenkező esetben, ha egy jelentős fordulat következne be, ez a TERMÉSZETES halál, pontosabban ez a TERMÉSZETES ÖNGYILKOSSÁG baklövés és „deus ex stilo” lenne.)
Való igaz, ez az ESEMÉNY (tipikus vadnyugati revolverhős szimplifikáció: a KÉT KOCSITOLVAJ öngyilkossága) számtalan olvasói interpretációs lehetőséget engedélyez, és hálás anyagot szolgáltatna valamiféle esetleges interpretációs tanulmány számára. Fennáll egy heroikus, egy katartikus, egy fatalista vagy éppen egy protest interpretáció lehetősége is, de végtére szót lehetne ejteni egy lopott mercedes kidurrant gumijáról is.
Mi az író nyomán haladva fellapozzuk Bub naplóját, hiszen a regényben nincs egyetlen olyan sor sem, ami ne Bub álláspontját tükrözné vagy észrevételeit rögzítené.
Pillanatnyilag távol ál tőlünk annak a közkeletű problémának a boncolgatása: „hogyan maradhatnánk meg tisztának egy piszkos világban”, vagy: „hogyan tisztulhatnánk meg, ha már egyszer bepiszkolódtunk”, mert ez érdektelenebb kérdésfelvetés, ráadásul magának a vereséget szenvedett főhősnek sincs ehhez sok hozzáfűzni valója. Sokkal izgalmasabb a szexhez kapcsolódó viszonyulás: a szex olykor jelige egy falon (EGALITÉ, SEXUALITÉ), olykor jól jövedelmező mérnöki üzlet, olykor viszont (Csicsi, a naiv prostituált lány iránt táplált) ártatlan, majdhogynem plátói érzelemig szublimálódik, máskor az életerő kifejezőjeként (Tornadosz), vagy a kockás ingek iránti vonzódásként jelenik meg. A szex gyakorlatilag az önmegvalósítás egyedüli eszköze, a szex fegyver („valamivel le kell győznöd magadban a félelmet”), hovatovább valamiféle életfilozófia. Mégis nagyon ritkán okoz „örömteli pillanatokat”. A szex tehát leginkább a kíméletlen kizsákmányolás eszköze, ami áruba bocsátható és amire a szétzilált generáció úgy tekint, mintha általa minden megszerezhető lenne − de a „tisztákról” és a „piszkosakról”, az idealistákról és az árulókról, a mercedesekről és titkon marxista tanokat olvasókról szőtt fekete-fehér elmélkedések ellenére megvan bennük a salingeri ártatlanság (Zabhegyező). Végel minden egyes karakterére jellemző, hogy egyáltalán nem reflektálnak saját helyzetükre − bizonyos szempontból mindannyian ártalmatlan holdkórosok, olyanok, akik „megugatják” az elvonuló karavánokat („akkor egyszer s mindenkorra megértettem, bármit is teszek, semmi sem változik”). Az író álláspontja könnyen kiolvasható a Merkurosszal, ezzel az irodalmi-kereskedelmi csodabogárral foglalkozó oldalakról. Merkurosz az a figura, aki megfigyel, jegyzetel és lelkesen tervez, aki, és ez különösen fontos, az önmegvalósítás sajátos útját járja − mégis a kudarcok széles skáláján bukik el (szex, pénz, autó, szemináriumi munka, ingek, „jégbehűtött, méregpiros campari egy végeláthatatlan fenyveserdő melletti teraszon, fehér abrosszal letakart asztal mellett”. Merkurosz más, mint a többiek, (de valójában miért is, hiszen egyáltalán nem történik semmi?), Merkurosz szeretne kifejezni valamit (valamit mindannyiukról), mintha rálátással bírna pozíciójukra, mintha reflektálna bukásukra. És mi is történik valójában? Világos az író kommentárja, még ha némi kétely fel is merülhet bennünk a záró jelenet alapján: Merkurosz a legmeddőbb figura, Merkurosz mindenkinél távolabb kerül óhajtott céljaitól, (halála a mercedesben semmit sem számít, Merkurosz nem taposott rá a gázpedálra): „Azok közé tartozik, akik soha sem ismerik el a vereséget. Ha beismerést kellene tennie, azt érezné csupán, hogy torkára forr a szó.”). Abban a világban, ahol „a tiszta lelkiismeret csak a gyenge emlékezet függvénye”, a világban, ami néhány általános érvényű szabályon alapul, ami saját meddősége folytán egy egész generációt ítél vereségre, mielőtt talán még bármilyen csatát megvívtak volna, de a döntő összecsapás előtt valamiféle ESEMÉNY mégiscsak végbement, amiről − az imént már említettük − nem gondoljuk, hogy „deus ex stilo” lenne. Hem esztelen sebességgel robogott a lopott kocsival (az a világ persze még keresi a magyarázatot), és meghalt Merkurosszal együtt.
Az író természetesen nagyon is tudatában van egy ilyen, az elejétől fogva zökkenőmentesen kibontakozó „végkifejlet” veszélyeinek, amit semmilyen csavar nem bonyolít.
De hadd tegyünk egy kis kitérőt: Salinger egyik legjobb regényének végén (hiszen az Egy Makró emlékiratai-t olvasva Salinger Zabhegyezője juthat eszünkbe) a figyelem a főhősre irányul − egy szituáció, egy párbeszéd előzményeinek (amiről az író nem tesz említést) nem egészen logikus, éppen ezért izgalmas következményeire −, mindenesetre ez a halál természetellenes, bár szemmel láthatóan szétzilált, de végtelenül szellemes személyiségről van szó, aki egy kisebb idegösszeomlás miatt jut ilyen állapotba.
A Makró nem a történetszövésen alapul, csak az idő múlását (hétfő, szerda) regisztrálja, meg a múlást jelző eseményeket, melyeket Bub valójában nem is tart eseménynek. Ezért nehéz megmondani, az öngyilkosság mennyiben következhet az előzményekből − tulajdonképpen nem ismerjük az előzményeket −, és ezért lehetetlen megállapítani, hogy az öngyilkosság a történet szempontjából megalapozott-e vagy sem − hiszen nem is ez a legfontosabb. De azért lényeges az író, Bub kommentárja: ez TERMÉSZETES halál. Ez a halál hovatovább nagyon is MAGÁNÜGY (ami egyfelől behatárol, másfelől viszont igen ütős!)
A TERMÉSZETES ÖNGYILKOSSÁG!
− íme tehát a csattanó, ami, akár egy hatalmas szerkezet összetartja regényt, és magába foglalja egy egész generáció vereségét. Ezért talán nem túlzás azt állítani, egy generáció regényéről van szó. És íme a következmény (de valóban igazi következmény ez? vagy pusztán a hétfők és a szerdák folyománya), az annyira jellegzetes, álombéli vagy megélt menekülés.
Jellegzetes ez, csakúgy, mint a könyvnek ama részei, amelyek az aszfalt weltschmerz-el, az utca filozófiájával foglalkoznak (az utca versus az előkelő Tanja, perzsaszőnyegeivel együtt), meg azzal a pasztorál hangulat utáni sóvárgással − ami „turisztikai” vonulatként mintha teret nyerne a legújabb horvát irodalomban − a folyó és a csupasz föld iránti sóvárgással (a kövezet helyett), ami itt egészen tiszta állapotában jelenik meg (ez ugyanis másoknál gyakorta puszta manír, erőlködő bukolika). Hiszen itt a FŰ ZENÉJÉRE FÜLELNEK.
Kollár Árpád fordítása