Bimbóznak a kisebbségi oligarchák
2015. április/május
A mi abszurdumaink
A Millenárison megrendezésre kerülő 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkoztam Pastyik Lászlóval. Évek óta nem láttam. Azzal szólított meg, hogy olvasta, miszerint Keck Zsigmondról készülök drámát írni. Az ötlet már egy jó ideje érlelődik a fejemben. Persze lehet, hogy a végén nem is róla írok, hanem egy nagyon hasonló helyzetről. Ettől függetlenül gyakorta idézem fel magamban meghitt beszélgetésünket, amelyeket a hetvenes években folytattunk. Tragikus hőst ismertem fel benne. A vajdasági magyarok formátumos egyénisége nemzeti érdekből Sztálin oldalára állt, büntetésből több mint egy évtizedet töltött el a jugoszláv Gulagon. Eredetiben olvasta Andre Gide oroszországi naplóját. Mindent tudott a sztálinizmusról. Kedvenc költője Charles Baudelaire volt. Órák hosszat tudtunk André Malrauxról diskurálni. A legműveltebb ugyanakkor a legtragikusabb sorsú vajdasági magyar közéleti személyiség volt. Pastyik elmondta, hogy dokumentumai vannak Keck Zsigmondról, amelyeket alkalomadtán a rendelkezésemre bocsát.
Boldogtalan ország
A budapesti utcákon, autóbuszokban, metrón ideges, ingerült emberekkel találkozom. Rosszkedv és tanácstalanság lett úrrá. Megfelel a valóságnak tehát az ENSZ boldogságindex-felmérése, mely szerint Magyarország a boldogtalan népek országa lett. 158 országban végeztek vizsgálatot, amely szerint Magyarország a 104-ik helyre került. Érdekes, de nem meglepő adat, hogy Svájc a legboldogabb ország. Ez valahol természetes. Viszont Görögországban, de még Libanonban is boldogabbak az emberek, mint Magyarországon. Szerény vigasz, hogy Magyarország néhány hellyel megelőzi Hondurast és Tádzsikisztánt. Nem ma kezdődött ez az állapot, gyökerei mélyebbek a napi politikánál!
Azokat az éveket elpusztították a sáskák
A budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál utolsó napján (is) dedikálom a könyveimet, amikor egy idősebb asszony lép az asztalhoz. Kinek a nevét írhatom, kérdezem. Litván Györgyné vagyok, válaszol szerényen. Megremeg a kezemben a toll. Litván Györgytől sokat tanultam, a legtöbbet a Jászi Oszkárról szóló könyvéből. Ezzel kapcsolatban az is megfordult a fejemben, hogy a Századvég Füzetek első kiadványa éppen Jászi Oszkár A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja című könyve volt. A magyar tudós, akihez egyébként Ady írt egy mának is figyelmeztető verset, a liberális szocializmusról álmodozott. Az pedig sehogyan sem megy ki a fejemből, hogy a Századvég volt a mai Fidesz politikusainak a szellemi bölcsője. Azokat az éveket, sajnos, a sáskajárás elpusztította.
Bimbóznak a kisebbségi oligarchák
Pestről Thomas Piketty könyvét (A tőke a XXI. században) hoztam magammal. A vonatban volt időm jegyzetelni. Mit keresek vele a Vajdaságban? – kérdem magamtól, mert amint látom, a kisebbségben teljesen megbékéltek a vadkapitalizmussal. Sőt, az értelmiség nagyokat bólogat hozzá. A VMSZ képviselői a parlamentben megszavazták a legkegyetlenebb neoliberális munka törvényét! Az értelmiségi holdudvar békésen fogadja ezt a fajta oligarchikus kapitalizmust, miközben szemérmesen elrebegi, hogy nem érdekli a politika. Ezek után miben kell(ene) reménykedni? Támogassuk a kis magyar bácskai oligarchákat?! Márai Sándor írta egyszer, hogy csak egy pártot tudna becsülni: a szegények pártját. Egyetértek Máraival! Ilyen párt azonban nincs. Piketty eszméi nemkívánatosak. A szociális érzék kihalt. Csak az a fontos, ki tartja a hatalmat, ki parancsol, ki rendelkezik. Valamiféle házmesteri/őrmesteri politika érvényesül. Alighogy hazaérek, botrányokról hallok. Eszmékre itt semmi szükség. Elegem van ebből. A Neue Zürcher Zeitung honlapjára kattintok. Andreas Breitenstein remek cikkére figyelek fel Miljenko Jergovićról és történelmünk démonjairól. Remek tudósítás az angliai választási kampányról, melynek kimenetele számunkra sem melléles.
Az utolsó magyar
Álmomban egy Tisza menti kisközségben jártam. Gondosan meszelt házak, az ablakok párkányán virágzó muskátli, takaros porták, rendezett zöldellő környezet, a kertekben orgona virágzott. Példás tisztaság. A házak előtt gondozott pázsit. Kíváncsi voltam az itt élőkre ezért több házba is betértem, azonban sehol senki. A közeli bolt polcai tömve, a város központjában levő kocsma asztalain poharak. A templomajtó tárva-nyitva. A városka szélén egy romos épület, amelyből előbukkant egy idős ember, aki olyan szemráhányóan mustrált, mintha betolakodó lennék. Elszégyelltem magam. Kik élnek itt, kérdeztem félénken. Itt nem él senki. És ki gondozza a házakat? Sajnálatra méltón végig mért. Miféle házakat, kérdezte. Hát azokat, amelyek a szemünk előtt vannak. Az öreg a fejét csóválta miközben gyanakodva méregetett. Itt nincsenek házak, mondta keserűen. Már csak ez a rom maradt. Álmomból felriadva arra gondoltam, hogy megbántottam az omladozó ház lakóját. Egész délelőtt kelletlenkedtem, nem voltam képes se írni és olvasni. Csak egy címet írtam le: „Az utolsó magyar”. Lehet, hogy ez lesz a következő könyvem címe. Ha lesz elég erőm és marad még egy omladozó, romos épület.
Kisebbségi üvegzsebek
A Facebookon lehet látni, hogy mekkora visszhangot keltett a VMSZ gazdaságfejlesztő programja. Nagy pénzekről van szó: 11,5 milliárd forintról! Fontos vállalkozás! A pénzesítésből látszik mekkora! Emlékeztetnék, gyakorta hangoztattam, hogy az identitás-megőrzésnek két pillére van: a gazdasági tényező és a kultúra. Eközben arra is kitértem, hogy a Tisza-vidék gazdasági felvirágoztatása elsőrangú kisebbségpolitikai feladat. Hátha elérkezett a pillanat, fontolgatom az esélyeket. Természetesen egy ilyen tervezet alapos és részletese háttértanulmányt igényel(ne). Tudni kell(ene), melyik ágazatnak milyen a piaci esélye. Ügyelni kell a szórványra, a piac mozgására. Milyen a vajdasági magyarság munkaerő kapacitása? Vajon milyenek az elvándorlók képzettsége? Melyik ágazat milyen mértében képes alkalmazni új munkaerőt? Mivelhogy, gondolom én, talán nem az a cél, hogy néhány tőkés kedvező, vagy vissza nem téríthető kölcsönt kapjon, hanem nyilván az, hogy változzon a foglalkoztatási arány! Véleményem szerint, ez a 11.5 milliárd forint a magyar adófizetők ajándéka, mindenek előtt azért, hogy mérsékeljük a kivándorlást. Ezért, kötelező érvénnyel szerződésbe kellene foglalni, hogy meghatározott időn belül, hány új alkalmazott kap lehetőséget! És milyen feltételekkel! Minden huncutság, ügyeskedés nélkül. Tehát, nem pár hónapos alkalmazásra gondolok. Éhbérért dolgoznak a foglalkoztatottak vagy emberséges jövedelemért? Azt is tudni kellene, hogy a kedvezményezettek az eddigiek folyamán hajlandóságot mutattak-e a vajdasági magyar kultúra támogatására. Mindezt nyilvánosságra kellene hozni a szóbeszéd megelőzése végett. A közéleti átláthatóság érdekében megbízható és ellenőrizhető számadatokra van szükség. Ezt a háttértanulmányt szakképzet közgazdászoknak és szociológusoknak kell elvégezni, hiszen közismert, hogy egy-egy gazdasági jellegű intézkedés rendkívül mélyreható politikai következményekkel jár. Nagy kár, hogy a háttértanulmány, ha van ilyen, mindeddig nem került nyilvánosságra, nem lett a közbeszéd tárgya. E nélkül könnyű mutyizni! Ahol pénzt forgatnak, ott a politikus-üzletembereknek üvegzsebbel kell a nyilvánosság elé állni. Nagy a kisebbségi politikusok felelőssége, hiszen a vajdasági magyar közösség helyzete ezekben az években drámaira fordult. A kilencvenes évek alaposan kikezdték a lelki és az anyagi teherbíró-képességet, a 2000 utáni remények nem váltak valóra, terjed a mélyszegénység, az elvándorlás egyre nagyobb. Az anyaországi ajándék jókor jött, kérdés, hogy hogyan gazdálkodnak vele. A neoliberális gazdaságpolitikai paradigma kerekedik felül, vagy a szociáldemokrata? Ez itt a kérdés! Úgy tűnik, az előbbi. Furcsa egyveleget sejtet a lista: neoliberális gazdaságpolitika plusz illiberális politika. A megszólalók többsége nem a kezdeményezést kifogásolja, hanem azt, hogy a program főképpen a pártklientúra építését látja elő, hiszen a kiszivárogtatott listán a kedvezményezettek között sok a VMSz funkcionárius. Ez pedig a jelenlegi légkörben veszélyeket rejteget, félreértéseket okozhat. Nem titok, inkább nyílt titok, a sajtóban nap mint nap cikkeznek arról, hogy Szerbiában eddig (is) sokkal könnyebben érvényesültek a kormánypártokhoz közel álló üzletemberek és családtagjaik. A VMSZ pedig kormánypárt! Az országot behálózta a gazdasági és a politikai korrupció! A közpénzekkel történő gazdasági intervenció általában botrányokkal járt és visszájára fordult. Az sem titok, hogy az elmúlt évtizedekben minden pártnak „saját vállalkozója” volt, a „legügyesebbek” pedig az előnyökért cserébe egyszerre több pártot is finanszíroztak. Különben nem maradhattak versenyben. Köztudott, hogy a VMSZ évtizedeken át vagy a tartományi vagy a köztársasági kormányban kapott helyet. Vagy mindkettőben! Képtelen feltételezés lenne azt hinni, hogy a VMSZ a tartományi vagy „felelős kormányzati szerepvállalása” idején éppen a VMSZ funkcionáriusi szereppel rendelkező üzletemberei kerültek volna hátrányba, mert ez Münchausen báró kalandjait juttatja eszembe.
Kim Dzsongunnal a moszkvai Vörös Téren
Ivan Mrkić, Tomoslav Nikolić köztársasági elnök tanácsadója bejelentette, hogy az elnök igenis egyeztetett a Szerb Haladó Párt, a Szerbiai Szocialista Párt valamint a Vajdasági Magyar Szövetség alkotta koalíciós kormánnyal a Nagy Honvédő Háború megnyerésének 70. évfordulójára rendezett moszkvai díszfelvonuláson való részvételről. Így kerülhet sor arra is, hogy a belorusz egységen kívül, egyedül a szerb katonai egység vonul fel a moszkvai Vörös Téren. Sőt, Kim Dzsongun észak-koreai párfőtitkár és diktátor is bejelentette részvételét. Szorongva gondolok a Vörös Téri jelenetre. A legnagyobb tisztelettel tekintek az antifasiszta múltra, de ezen a rendezvényen még szimbolikusan sem kívánok jelen lenni. Sokan vagyunk így. Azt hiszem, elegendő lesz az említett kormánypártok tagságának jelképes jelenléte. Nyugodt lelkiismeretet kívánok nekik.