Végel László Bűnhődése
http://www.litera.hu/hirek/hontalansag
Végel a a hontalanság krónikása, magánya azonban konokul és következetesen vállalt autonómia. – A legutóbbi Előhíváson Végel László Bűnhődés című könyvéről volt szó a Nyitott Műhelyben. Hegedűs Barbara beszámolója.
- 2012. november 14.
Rendhagyó módon kezdődött a Litera és a Nyitott Műhely Előhívás című sorozatának november 7-i epizódja. Jánossy Lajos a kedd éjjel elhunyt Vallai Péter emlékére gyújtott gyertyát, és néhány szóban megemlékezett a színészről, aki a hely gyakori vendége és a kortárs magyar irodalom jó ismerője volt. A rövid gyászbeszédet Végel László Bűnhődés című kötetének megtárgyalása követte.
Végel írását Jánossy javasolta. A Bűnhődés tökéletesen illik Európa és a peremvidékek viszonyának témájába: a volt Jugoszláviáról és azon belül a magyar kisebbségről sokan hiszik azt, hogy jól ismerik. Jánossy elmondta, Végel perspektívájából egyértelműen látszik, ezek sokszor pusztán sztereotípiák: a jugoszláv „mitosz” sokoldalú és árnyalt, és ettől nem választhatók el a politikai tényezők sem. Az egyik kulcs ehhez a világhoz Tito speciális kommunizmus-variánsa: az ehhez kapcsolódó illúzióvesztések terhének krónikása Végel. A nagy kérdés, hogy mi maradt ebből a világból, mi az, ami a térségnek maradandó, reflektálható rétege.
Reményi József Tamás elmondta, a kötet egy Végel által gyakran használt fogalmat jár körbe, az „európai fattyút”. Az író kisebbségfogalma szemben áll más kisebbség-értelmezésekkel: nem fundamentalista, távol áll a konzervatívoktól, a „hídszereptől”, a magyar kisebbségpolitikától. Az európai fattyú az, aki a peremvidéken sem találja az övéit. Európába kizuhanva azt kell megtapasztalnia, ott sincs arra szükség, amit ő mondani szeretne. Európa kihagyja a peremvidéket a számításból, legfeljebb alamizsnát vet neki, nem kíváncsi az értékeire. Végel esszéiben gyakran karikírozza a berlini konferenciákat, ahol összeverődik mindenki a kontinens legtávolabbi sarkaiból, aztán nem történik semmi akár Nyugat-Európa és az odarángatott peremvidékiek, akár a különböző peremvidékek képviselői között. A kapcsolatteremtés görcsös akarata kínos (bár méltányolandó), és valami nagy közös hiányra mutat rá: szerinte a kötetnek is ezért lett Bűnhődés a címe. Azt firtatja, milyen bűn is az, amiért mindannyiunknak bűnhődni kell.
Végel a a hontalanság krónikása, magánya azonban konokul és következetesen vállalt autonómia. Az író Újvidéken maradt, innen látogat időnként Budapestre vagy Nyugat-Európába, de úgy, ahogy Gion Nándor is tette: ha megérkezik valahova, már azt nézi, mikor indul vissza a következő vonat. Végel pozíciója a sehol otthon nem levő helyzete, sajátos figurája is emiatt az Új Symposion nemzedéknek: baloldali is, avantgárd is, plebejus is egyszerre, senki máshoz nem hasonlítható. Ehhez a számkivetett-pozícióhoz az esszében találta meg az ideális műfajt, nyelvet és formát. Az otthontalanság-élménnyel kapcsolatban Németh Gábor mesélte el, hogy egyszer fél napot töltött el az íróval egy autóban, aki elmondta, a háború után felajánlották neki a szlovén állampolgárságot, de ő nem élt a lehetőséggel, neki ugyanis a hontalanság az igazi otthona.
Németh elmondta, hogy nagyon különböző nyelvi regiszterek működnek a könyvben, sűrűek a váltások. ABűnhődés a lenézett anekdotahagyományt eleveníti fel, ugyanakkor analitikusan mesél: elemző, de érzi, hogy egy jó történetnél semmi sem lehet bölcsebb. A kötet műfaja is fontos kérdés. Naplóregénynek szokás tartani, de ez nem fedi a valóságot, igazából se nem napló, se nem regény. Németh számára nagyon izgalmas volt a könyv, a finom váltások és az érdekesen cserélgetett hangok őt leginkább egy jól megszerkesztett zeneműre emlékeztették.
Vári György is személyes élménnyel kezdte: 3 hónapot élt Újvidéken, ahol maga Végel volt a mentora. Kiemelte, mennyire abszurd, hogy a fülszövegben úgy ajánlanak egy Szerbiában, Németországban igen nagyra becsült, 71 éves írót, hogy itthon is érdemes lenne már felfedezni. Vári szerint, ha létezik releváns magyar véleményformáló, „egy magyar Günter Grass”, az csakis Végel lehet, az a baj, hogy senki se figyel arra, amit mond.
Vári azt is kiemelte, hogy két erős szellemi előzménye van a könyvnek, Márai és Kertész. A Bűnhődés viszont szerinte fontosabb a két elődnél, minden keserűsége ellenére is megbocsátó kedélye emeli naggyá. Az anekdotizmus használatával kerüli el a nagyképűséget, ugyanakkor analitikus, elemző is tud maradni. Arról is szól, hogy ez a térség felszámolta a kulturális tradíciókat, egyfajta „nemzethalál” történt. Egykor laktak errefelé németek, zsidók, Újvidéken pedig magyarok, de kiirtották, vagy elkergették őket a történelem során. Ez a könyv elképzel egy kávéházat, ami a felszámolt Közép-Európa újraképzelése, benépesítése.
Jánossy a felvezetések után értelmezési irányokat javasolt. Utalt a könyvnek egy keserű vonulatára, amely a centrum és periféria bonyolult viszonyrendszeréről szól. Egyfelől erős a vágy az Európához való felzárkózás iránt, ugyanakkor legalább ilyen szilárd az identitásféltés is. A sokkultúrájú Jugoszlávia állt legközelebb a hidegháborús felosztottság idejében Európához, és érdekes, hogy később jelentős időre kulturális értelemben is elszigetelődött, Európán kivüli ponttá vált. Másik iránynak a baloldaliság etoszát vázolta fel, amihez Végel végig ragaszkodik: ez a hagyomány vajon kiürült, vagy kirekesztetté vált?
Reményi kifejtette, hogy Végelből hiányzik a Márai-féle arisztokratikus gőg. Védené a kultúrát az élettől, de nem úgy, ahogy Márai, aki villanyoltás előtt Babitsot olvas, ő ennél sokkal plebejusabb lélek. Az első beatregényt, a Makrót is Végel írta, ami Reményi szerint az egyetlen beatregény, amely nem porosodott. Baloldali pedig úgy maradt, hogy bár leszámolt az illúziókkal, attól még szolidaritást vállal a vereségre ítéltekkel, azokkal, akiknek nincs szószólójuk. Németh Gábor azt emelte ki, hogy Végel sokat töpreng azon, mi lett volna vele, ha nincs Tito, hiszen értelmiségi létét annak köszönheti, hogy a létező szocializmus megteremtette a társadalmi mobilitás sajátos formáját. Jugoszláviában felmerült a függetlenség álma, de mint később kiderült, ez valójában a szerb nemzeti függetlenség volt, magyarként Végel ezt pontosan látja, ettől lesz a könyv groteszk, kilátástalan és szomorú úgy, hogy nevetni is lehet rajta. Végel nem tesz arra utalást, mi volna a teendő ezzel a térséggel, így a groteszk hanggal vigasztalja magát és az olvasót. Visszatérő szólama a könyvnek, hogy az első osztályú Európa nem hajlandó szembenézni azzal, mit okozott a fapados Európának, hogyan tette tönkre az érzéketlenségével (a magyar határőrt öt euróval lehet lefizetni, az osztrákot ellenben csak tízzel).
Vári György a szerkezetről beszélt sokat. Szerinte a Kertész-féle esszéstílus legnagyobb veszélye az aforizma. Ebben a műfajban nehéz nem kizárólagosnak lenni, Kertésznek sem sikerül. Végel az aforizmát házasítja a naplószerű tónussal, így kikerüli a csapdát, az anekdota nem bagatellizálja egy csattanóval a súlyos kérdéseket. Azt is hozzátette, hogy a kisebbségi magyarok léte alapvetően nem érdekel senkit, a nacionalizmus végképp alkalmatlan arra, hogy megértsük, mi történik egy kisebbségi környezetben.
A vendégek a beszélgetés végén visszatértek arra a kérdésre, mit követtünk el, amiért bűnhődni kell. Reményi szerint Végel nem nevezi meg a bűnt, összeáll az magától, és mindenkié, Európáé, a saját személyes hazugságainké, a peremvidéké egyaránt. Valahol ott van mindannyíunk közös bűne a 40 évbe rejtve, a bűnhődés a kelet-európai lét metaforája. Jánossy szerint felmérhetetlen az a teher, amely a titoizmus gyermekeit vagy tágabb értelemben a kommunizmus gyermekeit sújtja, olyan kódok kerültek a történelmi tudatunkba, amiket nagyon nehezen korrigálhatunk. Vári szerint nem tudtunk mások lenni, mint sorstalanok, ez bizonyos értelemben az egész kontinensre érvényes, nemcsak Közép-Európára.
A címértelmezések után Jánossy megköszönte az estét, amit rövid, szomorú csend zárt. Vallai Péter emlékére.