Szerbhorváth Görgy interjúja Végel Lászlóval
2016. december 11. /
Szerbhorváth György interjúja abból az alkalomból, hogy 1916-ban Miodrag Majic, a belgrádi fellebviteli bíróság bírája, Dusan Petricic karikaturista, valamint Dusan Teodorovic akadémikus társaságában kiérdemeltem a Hivatás Lovagja elnevezésű díjat. A 2016-os Hivatás Lovagja díjat Miodrag Majić a belgrádi fellebviteli bíróság bírája, Dušan Petričić karikaturista, valamint Dušan Teodorovič akadémikus tćrsasćgćban vettem át. A zsüri közleménye szerint „..jelentős alkotói életműért, a lelkiismeret és szakmai tudás egyensúlyáért, erkölcsi feddhetetlenségért, valamint önálló és tisztességes cselekedetekért” ítélték számomra oda..
SZ. Gy: Aki ismeri írásaidat, különösen legutóbbi naplóregényed, esszéidet és az újvidéki Családi Körben megjelent naplójegyzeteidet, annak e regény témái részben ismerősek. És akár egy szóval is leírható: Újvidék. E város lenne az alfa és az ómega?
V.L: Régi történet… Így is lehetne mondani, de az alfa és az ómega között rengeteg dolog van. Hozzátenném ugyanis, hogy első regényem, az Egy makró emlékiratainak megjelenésekor, 1968-ban, az egyik legrangosabb szerb író, Aleksandar Tišma, azt írta, hogy ez az első modern regény Újvidékről. A legújabb regényemről jegyezte le Károlyi Csaba, hogy ugyanúgy kiemelkedő pontja a munkásságomnak, mint a Makró, s a két művet éppen az újvidékiség köti össze. Ez a két mű zárja keretbe többi művemet is. Újvidék azonban számomra nem zárt tér, műveimben nyoma sincs a szülőföld iránti szentimentális avagy megszépítő érzéseknek, élményvilágnak. Ez kitűnik már a Makró megjelenése körüli bonyodalmakból, melyek során ezt a regényt amorális, a valóságot eltorzító, fekete irodalomnak nevezték. Érdekes, hogy a német kritika visszatér erre a témára, s a kritikusok úgy vélték, hogy hazug világot leplezett le. Már ez a néhány mondat is arra utal, hogy Újvidék az én esetemben inkább kiindulópont. Az első három regényem, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, a Parainézis színhelye Újvidék. Ám a nemzedéki szemlélet függvényében az újvidéki sorsok a modern kor viharárban vergődnek. Az új „regényciklus”, a Bűnhődés, a Neoplanta avagy az Ígéret földje s a készülő Schlemihl fattyúja, amit kisebbségi családregénynek szánok, immár nem a nemzedékem, hanem inkább a balszerencsés századom freskója, látva, hogy század e (a közép-kelet-európai) térségben sehogyan sem akar lezáródni. De a két regényciklus között feszültségek és replikák is fellelhetők, így például a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében feltűnnek ugyanazok a városi toposzok, amelyek az Áttüntetésekben megfogalmazódtak. Csakhogy mindig másról szólnak. Az első regényben a nemzedékemről, a másodikban a századomról. A két „ciklus”, vagyis a hat regény egymáshoz kapcsolódva olyan labirintust képez, amelyben tévelygek és eltévedek. Úgyhogy a válaszom végén már abban sem vagyok biztos, hogy Újvidék az alfa és az ómega, lehet, hogy csak egy imaginárius városról van szó, amely részint emlékeztet a Duna-parti, a Balkán és a Közép-Európa határán levő városra.
SZ. GY: Mint regényedből is kiderül, a II. világháború elején a Budapestről érkező hivatalnokok (ahogy ott mondták: ejtőernyősök) nem értették Újvidéket. Újvidéket nem értették, a soknemzetiségű várost, vagy a Vajdaságot, vagy egyáltalában a határon túlt?
V:L: Nem, persze! A véletlen úgy hozta, hogy ugyancsak a könyvhétre jelent meg Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve, amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásainak a folytatása. Elolvastam a könyvet, s úgy találtam, hogy Márai akár koronatanú is lehetne ebben a kérdésben. Leírja, hogy a visszacsatolt területekre kivezényelt magyar hivatalnokok és katonatisztek úgy viselkedtek, mintha egy eltévedt nyájat akartak volna jó útra téríteni. A felvidéken „anyásoknak” nevezték őket, nálunk, jól mondod, „ejtőernyősöknek”. Erdélyi íróbarátaimtól hallottam az „Édes Erdély itt vagyunk, minden állást mi kapunk…” kezdetű dalt, amely ugyanerről a motívumról szól. De regényemnek csak mellékes szála, én inkább arra a cselédre helyeztem a hangsúlyt, aki a két világháború között egy szerb gazdánál cselédeskedett, aztán megérkezett a pesti úri kisasszony, annál is cselédeskedett, majd visszatért a gazdag szerb, és ő újra cseléd lett. Az urak váltakoztak, a cselédek maradtak. És engem jobban érdekelnek a nincstelenek, a kivetettek, a mellőzöttek, az elbizonytalanodottak, az álmodozók, mint a tegnapelőtti, a tegnapi és a mai balszerencsét okozó urak.
SZ.GY: Mennyiben a kisebbségi lét újradefiniálása a hontalan lokálpatriotizmus? És hősödet, a szerb fiákerest – akinek apja szerb katonaként keveredett Újvidékre – mennyire tartod annak?
V:L: A hontalanságot másként értelmezem, mint ahogy a tősgyökeresek. Sokkal hitelesebb életnek tartom, mint a hazával, a szülőfölddel kapcsolatban kialakított romantikus képet. Egyébként is az említett romantikus kép egyre hiteltelenebb lesz. Mindenki a szülőföldről áradozik, de menekül tőle. Ha nem másik földrészre, ha nem Európába, akkor a legközelebbi nagyvárosba. Többször is bevallottam, hogy a gyökereim nem a földbe fúródnak, hanem az ég felé kapaszkodnak. Persze eközben azok sem állnak közel, hozzám, akiknek van elég kapcsolati és egyéb tőkéjük, és műgyökerekkel repkednek egyik reptérről a másikra, leszállnak a gépről, elültetik a műgyökereket, s máris otthon érzik magukat. Ezek ugyanolyanok, mint azok, akik műkönyveket hullatva úgy ápolják a nemzeti érzést, mint a művirágokat. Én a hontalanság drámáját ismerem, amelynek a nemzeti kisebbségek természetszerűen ki vannak szolgáltatva, de meg kell tanulniuk ezzel élni. Ez egy új, az immunitást szolgáló eklektikus életforma, nyelv, kultúra, a szubjektum megtévesztő álarca és egyben arca is. A derűs tekintetű szfinx önvédelme. Talán előnyünkre is lehet fordítani, mert a hontalanság tudata vírusként terjed Európában. Tapasztaltabbak vagyunk ebben, tehát legyünk szívósabbak. Ne panaszkodjunk, hanem vállaljuk. A kérdésed meglep, hiszen a „derűs tekintetű szfinx” az új regényemben, a Schlemihlben bukkan majd fel. Meglehet a naplókban már sokat utaltam erre is. Ennek a regénynek a főhőse nem ezt a hontalanságot képviseli, legfeljebb csak érinti. Az apja, mint győztes hódító érkezett Újvidékre, aztán egy rövid időre, 1941-45. között ő is megérzi a kisebbségi állapotot, ám újra győztesként kerül ki. Ezt a Balkán és a Közép-Európa határán elterülő Duna parti várost ugyanis mindig meg akarták hódítani. Békében és háborúban! Nagy tömegek zúdultak ide, azzal a reménnyel, hogy megérkeztek az Ígéret Földjére. Ez történt regényem hősével, Laza Pavletićtyel is. Fél életen át meséli élte történetét, de haláláig nem merte kimondani, hogy a győzelem nevében saját bajtársait kellett legyilkolnia és tömegsírba vetnie. Ez a győztesek gyávasága, az ő sorsa jelképezi e táj embereinek 20. századi betegségét is: nem mernek szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel, világukkal. Ez az ember mégis gyilkos (is). Ezt a világot egyébként más perspektívából a Bűnhődésben is ábrázoltam.
SZ. GY: Az utóbbi időben sorra jelennek meg – és mindenképpen szakmai siker mellett – német nyelvterületen a könyveid, s az utóbbi években igen sokat is éltél Svájcban, Németországban. Újvidék – ez a mai, ez az új, ami csöppet sem hasonlít a 90-es évek előttihez – mennyire hiányzik, és mennyi látod másképp?
V:L: Nem is hasonlíthat, hiszen az elmúlt húsz évben lakóinak lélekszáma majdnem megkétszereződött. 1991-ben 200 ezret tett ki, ma közel 400 ezret. Ez egy tipikus európai peremvidék, ahol a különböző kultúrák csapnak össze, vagy stimulálják egymást. Hol, hogy. Éles, brutális megszakítások, újrakezdések jellemzik ezt a várost, ez határozza meg az emberi sorsokat, a magatartás- és életformákat, a habitusokat, az emberi viszonyokat. Azelőtt is így volt, csak nem ennyire hangsúlyozottan. Amikor 1956-ban megérkeztem Újvidékre, a távoli országrészekből özönlöttek a fiatalok ide, igen, az Ígéret Földjére, hogy meghódítsák a várost. Valójában nem történt semmi váratlan, csak az indulatok durvábbak és a jajszavak csendesebbek.
SZ: GY: Szeretettel írsz a városodról, de legalábbis – szeretettel írnál … Lehet még?
V:L: Persze, hogy szeretnék… de nem tudok. Vagy nem lehet. Csak azt tudom mondani, hogy nehéz vele, de nélküle is. Valójában az irodalmam köt a városhoz, a többi nem is lényeges.