Saulosok és Paulusok
2013. augusztus
Egy színésznő sikolya
Elor Emina nyilatkozik a Vajdasági Televízió Jelenlét című műsorában. Díjait felsorolni is nehéz. Tehetsége, teljesítménye vitathatatlan. A közönség szereti, kedveli, amiről számos közönség-díj tanúskodik. Teljesítménye a vajdasági magyar művészi élet legkiválóbbjai közé emeli. Okosan, mértéktartóan nyilatkozik, és éppen ezért úgy hangzik az egész, mint a kultúránk sikolya. Azt mondja, hogy az igazgatóválasztás (az Újvidéki Színházról van szó) alkalmával a vajdasági magyar politikai tisztségviselők le sem ültek velük egy beszélgetésre. Ez rossz üzenet nem csak a színészeknek, hanem a vajdasági magyar szellemi, művészi és kulturális életnek. Ide jutottunk volna? A rangos szakmabeliek jogosan tiltakoznak. Remélem, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagjai között akadnak írók és művészek, ők talán a kultúra érdekében mégis vállalkoznak a párbeszédre, s az újvidéki színészekkel együtt kiutat találnak. Mindannyian tévedhetünk, erényeink a tévedések helyrehozásában mutatkoznak meg. Ugyanúgy remélem, hogy Újvidék városának képviselőtestülete mérlegeli az értelmiség szavát, meghallgatja a város nevére sok dicsőséget hozó színészek szavát, s velük együtt kiutat talál. Ez azért is fontos, mert ez elmúlt évtizedben a vajdasági magyar szellemi életben jó és fontos elmozdulások történtek. A Kosztolányi Színház és az Újvidéki Színház sikerei nem csak művészi jelentőségűek, hanem fontos üzenetet is tartalmaznak: azt, hogy máshol is sikeresek lehetnek a vajdasági magyarok. Tehetséges fiatal írónemzedék lépett fel, amelynek meg kell adni a lehetőséget, hogy gyakorolja a közbeszédet is. Így van ez Európa szerte. Fiatal értelmiségiek, újságírók tűnnek fel a láthatáron, akik még nem bontakoztak ki igazából, de remélem, hogy Szerbia Európai Uniós közeledése a vajdasági magyar politikusokra is üdvös hatással lesz, s ledőlnek a sajtószabadság korlátai. Vannak tehát biztató jelek, ezért soha sem volt nagyobb szükség nagyvonalú, párbeszédet folytató kultúrpolitikára, mint ma.
Erényeink és bűneink
Közép-kelet-európai barátaimat faggatom: ha vállaljuk nemzeti múltunk dicsőséges mozzanatait, akkor mi jogon tagadjuk le nemzeti múltunk bűneit?
Új ars poetica
Ahhoz hogy a teremtő nyelvi erő és alkotói képzelet működni tudjon, szükség van a valóság pontos látleletére. Főleg manapság, amikor a valóság abszurditása túlszárnyalja a képzelőerőt.
Ellenzék nélkül?
Lassan csillapodnak a szerbiai politikai kedélyek. A kormányrekonstrukció apokalipszise helyett beköszöntött a kormányátalakítás idillje. Senki sem fog rosszul járni, a leváltott miniszterek új tisztséget kapnak, s olvasom ki, hogy senki sem fog visszatérni eredeti polgári foglalkozásához. Lehet, hogy megjelenik néhány új arc, de nem jelenik meg az új politikai nemzedék. Vagy, hogy egészen pontos legyek: kevesen lesznek azok, akik nem a régi politikai batyujukat cipelik a vállukon. A Szerb Haladó Párt és a Szerbiai Szocialista Párt továbbra is élvezi a parlamenti többséget, s a jelek arra mutatnak, hogy nem számítanak új, kisebb koalíciós partnerek bevonására. A sajtó ugyanis a „tartalék játékosokról” írt, akik csatlakozásukkal legalább részben szaporítják a jelenlegi parlamenti többséget. De mindeddig senkit sem kértek fel, a „tartalék játékosok” pedig bejelentették, hogy nem kívánnak tartalékok lenni. Ezt tette a minap a VMSZ is. De, hangsúlyozzák a kispadon ülő, úgymond, ellenzékiek, ennek ellenére támogatni fogják a kormány jó törvényeit. A támogatók száma rohamosan növekszik. A végén kiderül, hogy Szerbiában nem lesz ellenzék. A Demokrata Párt még mindig keresi identitását, amit Boris Tadić idejében fényűző módon elvesztett. Eredeti diskurzusát kisajátították a jelenlegi kormánypártiak, ezért a párt nyelv nélkül maradt, elvesztette politikai szótárát. A Liberális Demokrata Párt időnként tűzijátékot rendez, és gyönyörködik a látványban. A Liga a kilencvenes évek rokonszenves emléke maradt. A választópolgárok pedig tanácstalanok, és nagyon szeretnének reménykedni.
Cifra bot
Babits szerint a Vén cigány a legszebb magyar vers. Tényleg hattyúdal. De haljuk-e még a lázadt ember vad keserveit? Vagy beköszöntött a fülsértő csend? A vonó tényleg nyűtt, és bot lett belőle. Díszes, szép, elegáns bot!
A damaszkuszi útról
Néhány üzletember és politikus, akire a sajtóban az elmúlt évben korrupció árnyéka vetült, nyakra-főre dicséri Aleksandar Vučić első miniszterelnököt. Nem vagyok sem bíró, sem nyomozó, nem tudom eldönteni, hogy megalapozottak-e a vádak, a mértéktelen dicséret azonban táplálja a gyanúmat. Hogy az „udvari üzletemberek” s az „üzletelő politikusok” sikerrel játszanak-e a politikusi hiúság kártyájára, az majd rövidesen kiderül, de ez önmagában nem fedi fel a Vučić-paradigma rejtélyét. Nem ők találták fel Vučićot, ők csak szeretnék felhasználni. A rejtélyt a nyugati újságíróknak sem sikerült feltárni, akik úgyszintén nem szűkölködnek Vučić dicséretében. Tárgyilagosan megállapítják, hogy ez a politikus tényleg nem a régi. Nem háborognak a múltja miatt, nem is ez a dolguk, tisztában vannak azzal, hogy a politikában a kisebb vagy a nagyobb pálfordulás nem számít ritkaságnak. Az Indepedent szerint Vučić jelenti „Szerbia új európai arcát”. Komoly elismerés, megannyi Demokrata Párti politikus babérkoszorút fonna belőle. Michael Martens Frankfurter Allgemeine Zeitung Délkelet-Európa szakértője szerint Vučić megtette a damaszkuszi utat. A gyűlölettel teli bibliai Saul ugyanis Damaszkuszba indult, hogy elfogja és fogházba vesse Jézus követőit. Az úton azonban látomás kísértette meg, megjelent előtte Jézus, és azt kérdezte tőle. „Miért üldözöl engem?” A kérdésre nem volt képes válaszolni, ezért összeroppant és megvakult. Jézus tanítványa lett. A kereszténység legnagyobb ellensége a kereszténység apostola és vértanúja lett. Bűnbánatot gyakorolt, azt mondta, igen, Saulus volt, de Paulus lett. Ezen alapul az a keresztény tan, hogy a megtérés lehetséges, ha az ember végighalad a damaszkuszi úton, amely a teljes és feltétel nélküli beismerés metaforája. Mindent be kell vallani, hogy az ember újra kezdje az életét. Számomra nem Vučić személye a fontos, nem is gondolkodom ilyen merész analógiában. A politika sokkal pragmatikusabb ennél. Különben is, a damaszkuszi utat üresnek látom. Az út mentén tévékészülékek, amelyek Vučic beszédét sugározzák. A tévéadók dolgozószobájában az igazgatók térden állva reménykednek a kegyelemben. Abban bíznak, hogy ha közvetítik a damaszkuszi beszédeket, akkor nekik nem kell a damaszkuszi útra lépniük, mert számukra a kínpadot jelentené. Az átlagemberek, akiknek nincs mit bevallani, nevükhöz nem tapad bűn, legfeljebb azért akad némi lelkiismeret furdalásuk, mert riadtan hallgattak, amikor szólni kellett volna, akik viszolyogtak, féltek, és – beleegyeztek, akiket vitt az ár, a nacionalista is, az ellenzéki is, szintén reménykednek. Hátuk mögött a kísértetszerű, letisztázatlan múlt, előttük a bizonytalan jövő, a növekvő munkanélküliség, a terjeszkedő mélyszegénység. Összeomlott a szocializmus biztonsága, beköszöntött a kapitalizmus szabadsága, de mit lehet kezdeni ezzel a szabadsággal? Ők Vučićban bíznak, aki helyettük gyakorolja a bűnbánatot. A legcsodálatosabb ez a hirtelen felébredt tömeges bizodalom! Szent Pálnak bezzeg ugyanis sokkal nehezebb dolga volt, mert a keresztények nem hittek neki azonnal Gyanakodtak. A mi esetünkben a tömegben percek alatt fellobbant a remény. Vučić politikai metamorfózisa a társadalom virtuális metamorfózisa. Ebben a képben helyezkedik el az átlagember, aki szeretne hinni az utolsó szalmaszálat jelentő Vučićban. Maga miatt is, hiszen Vučićnak köszönve nem kell a damaszkuszi útra lépni. Helyette is Vučić gyakorolja a bűnbánatot. Az átlagember részéről a védekező remény esetleg igazolható, hiszen ha tömegek elindulnának, akkor túl nagy lenne a tumultus. Az út azonban üres, mert egyedül Vučić mondta ki azt, amit ki kell mondani. Kimagasló párttársai viszont játszi könnyedséggel kerülik ki az utat. Dačić prófétákról beszél, nos, a Paulussá válni akaró a próféták kikerülik a damaszkuszi utat. Bölcsen hallgatnak, mintha mindig Paulusok lettek volna. Ha esetleg fordul a kocka, ha Vučićnak nem sikerül, akkor lesz alibijük. Ők nem léptek rá arra a gyanús útra, ők mindig tudták miről van szó, ők Saulusok maradtak, ezért hallgattak!
Az irodalomról – ma
A jó labdajátékos – írta Ortega y Gasset – ott fogadja a labdát, ahová érkezik”. De mi történjék akkor, ha többé nincs labda a pályán, és a játékosokat arra ítélték magukat, hogy mégis játsszanak? Ebbe az irreális helyzetbe került az irodalom.
Családi Kör, 2013. augusztus 15.