Naplójegyzetek, fragmentumok
- szeptember 11., vasárnap
A szociális olló egyre nagyobbra nyílik, a tegnapi pandémia és a jelenlegi energiaválság vészesen mélyíti a szociális különbségeket, félelmetesen szaporodik azoknak a száma, akiktől elrabolják a jövőt, nemcsak tőlük, hanem a gyerekeiktől és az unokáiktól is. Az új uralkodó osztály játszadozik a háborúval és a békével, apokalipszissel fenyeget és dölyfösen ezzel vigasztalja a népet: örüljön, ha túlélő lesz. Rezignáltan hallgatom ismerőseim történeteit a szocialista korszak jól működő egészségügyi hálózatáról, a szegényebb rétegek számára nagyobb esélyt biztosító iskolarendszerről. Volt esélyük, nem voltak páriasorsra ítélve, mint ma. Így igaz, ennek a rendszernek én is egyik tanúja és része voltam. Lehetséges, hogy a szocializmusban a szabadságra gondolva nem becsültem eléggé az egyenlőséget, amelyet az a rendszer biztosított? Egykor a Párt volt az elnyomó, ma pedig a szabadságra esküvő új bűnös osztály. Egykor még fennállott az egyenlőség nyoma, élt a szabadság reménye, manapság az egyenlőségnek nyoma sincs, a szabadságról pedig legfeljebb az újgazdagok sajtójában olvashatok. Mutogathatok ujjal a tőke szolgálatában álló egyik vagy másik politikusra, de elismerem: többé nem az egyik vagy a másik deviáns személyről van szó, hanem egy bűnös rendszerről. Ezt akartam? Ezt vártuk a rendszerváltástól? Hiába mondogatom, szókimondó barátaimmal együtt, hogy nem ezt a szabadságot akartuk. Könnyű lenne pilátusi válaszokat adni. Igaz, a margón lehet szabadon feleselni, de következmények nélkül. A kapitalizmus igazságtalan, az a mi kis kleptokapitalizmusunk viszont még a szabadság illúzióját is felszámolja. A közpénzeken felhizlalt média elnyom minden más hangot, az új osztály ezen a médiumpiacon olcsón vásárolja meg az értelmiséget. Egykor az írástudók árulásáról vitatkoztak, ma már ilyen vita nem az eszmékről szól, hanem személyeskedésről vagy pletykákról. Néha úgy tűnik, hogy az egyik kritikusan gondolkodó nem a másik kritikusan gondolkodó értelmiségi szövetségese, hanem a farkasa. Attól félek, hogy a szabadság fogalma ebben a relativista, eszmék nélküli zűrzavarban elveszti pátoszát és méltóságát. Konzekvens rendszerben gondolkodó szociológusok, filozófusok esetleg okos magyarázattal szolgálnak, íróként azonban erre képtelen vagyok, hiszen nem rendszerben, hanem az egyik ellentmondásból a másikba vezető emberi sorsokban gondolkodok. Abban azonban biztos vagyok, hogy mai posztszocialista író csakis rossz lelkiismerettel és bűntudattal alkothat. Erre a következtetésre jutottam, a Wittgenstein szövőszéke „folytatását” írogatva. Nem vagyok biztos, hogy képes leszek befejezni.