Az Újvidéki Színház művészei megünnepelték a Sterija díjas Neoplanta 50. előadását, amelyet Urbán András állított színre (dramaturg: Gyarmati Katalin) a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem alapján. Közvetlenül a jubileumi előadás előtt futottam össze az előcsarnokban Slobodan Beljanski ismert újvidéki ügyvéddel, aki örömmel újságolta, hogy noha hónapokig próbált jegyhez jutni, végre sikerült, méghozzá az 50 bemutatóra! A darabban közreműködők meghitt ünnepséget rendeztek. Egy évvel ezelőtt, tavaly éppen december 6-án a budapesti Tháliában játszotta az újvidéki társulat a Neoplantát. A hitelesség miatt érdemes lejegyezni, hogy a vajdmagyar média minderről nem vett tudomást. Titkos ünnep, jegyezték meg néhányan az 50-ik utáni buliról. Tényleg olyan volt mintha titkos lenne, azonban meghitt és rokonszenves ünnepségre sikeredett az együttlét. Urbán András és Gyarmati Kata egy óriási Esterházy tortát hozott, Krizsán Szilvia pedig művészi képzelettel kitalált egy Neoplanta tortát. A hangmérnök Bíró Tibor saját készítésű Schwarzwald tortával kedveskedett a társaságnak. Elor Emina finom házipálinkája volt a buli nyitó nedűje…
Rend és fegyelem
Ukrajnában továbbra is forrong a légkör. Hozzászoktunk, emiatt hajlamosak vagyunk meg-meg feledkezni róla. Az Oroszország és Törökország közötti feszültség sem csillapodik. Vlagyimir Putyin orosz elnök a minap bejelentette, hogy az orosz hadsereg megsemmisít minden Oroszországot fenyegető katonai erőt. Egyébként az orosz hadügyminisztériumot aggodalommal tölti el Montenegró NATO-tagsága. Érdekeit sérti, hogy Macedónia és Bosznia-Hercegovina is NATO-tag szeretne lenni. Afganisztánban halálos kimenetelő terrorista akciók voltak. Már ez is a hétköznapjainkhoz tartozik. Európában terrorista gyanús személyeket köröznek. A szerbiai biztonsági szolgálatok szerint az országot nem fenyegeti terrorveszély, azonban az éberség nem árt. A magyar biztonsági szolgálatok jelentése szerint az egész Európában nagy a terrorkockázat, Magyarországot nem fenyegeti veszély. Éberen leszünk, szót fogadunk a vezéreinknek. A franciaországi önkormányzati választások megnyerése után Marine Le Pen kijelenti: nem fog kesztyűs kézzel bánni a migránsokkal. Tehetetlenül legyintünk, lesz, ami lesz… Napjainkban, azokban a társaságokban is a terrorveszélyről beszélnek, amelyekben eddig egy szó sem hangzott el politikáról. A rendszerváltás nyertesei alkut kötöttek a hatalommal, miközben azzal kérkedtek, hogy nem érdekli őket a politika. Hirtelenjében az érdektelenségből felriadtak. Az „új osztály” rendet követel! A kisemberek is aggodalmaskodnak, irtóznak a felfordulástól, ők is rendre vágynak. Egyre többen ismerik be, mennyire kilátástalan a jövő. Nem tudni mit hoz a holnap. Minden megtörténhet! Például az is, hogy az Iszlám Állam parlamentáris úton győzelemre juttattja a szélsőjobb erőket. Mindez perdöntő a posztszocialista országokban, melyekben az új kapitalista osztály, ha kell, akkor elfogadja a szélsőjobb pártokat is, azzal a feltétellel, ne nyúljanak túl gyorsan, a mindössze két évtized alatt szerzett vagyonhoz.
Szögesdrót export
Angela Merkel német kancellárt választotta a mértékadó Times magazin az év emberének. A budapesti M1 közszolgálati televízió hírműsora visszafogottan, némi iróniával kommentálta az eseményt. Viszont lelkesen számolt be arról, hogy Magyarország NATO-szögesdótot gyárt, a nagyüzemi termelést a fegyencek végzik olyan eredményesen, hogy exportra is jut Szlovénia és Macedónia már vásárolt is drótkerítésnek valót.
Dilemmák
A 2000 után írott naplójegyzeteimben többször is kitértem a vajdasági magyar civilszféra fontosságára, egészen pontosan arra gondolva, hogy a sokszínű és sokrétű civil szervezetek és kezdeményezések képezik valójában a közösség hajszálereit. Sajnos, a pártelitek vetélytársat érzékeltek bennük és igyekeztek kisajátítani őket. Igy születtek meg a „gyanús civilek” és a „példamutató pártcivilek”. Próbálkoztam a plurális egység fogalmának meghonosításával, azonban naplójegyzeteimmel inkább az alaptalan gyanakvást hívtam ki magam ellen. Még a jelenlegi pártszakadás előtt szóvá tettem, hogy a jelenlegi politikai konfiguráció csak az osztódást és leszakadást termeli ki, amely nem néhány szakadár műve lesz, hanem mélyebb válság jele. Csak hová vezet ez? Azon tűnődtem, hogy a 250 ezer lélekszámú magyarság képes-e két egyformán erős kisebbségi pártot működtetni. Ha nem képes, akkor mi a teendő? A demográfusok szerint a vajasági magyarok lélekszáma évente 1,5 százalékkal csökken. Az átlagéletkor 45 év (Badis Róbert). Ez azt jelenti, hogy eltűnőben a fiatal nemzedék. Hogyan fogadja ezt a fiatal vajdmagyar értelmiség? Sehogyan sem illetve egyelőre csend honol. A Balkáni szépség avagy Slemil fattyújára gondolok. Az unoka felgyújtja a családi házat. A közéletben dúlnak a viszályok, a baljós demográfiai jelzések után valamit változtatni kellene, ám úgy látszik, vagy nincs erő, vagy nincs mersz. Én a reformlehetőséget a platformosodásban láttam, szét kell tárni a legyezőt, gondoltam, hogy minél több kisebbségi polgár kapcsolódjon be a közéletbe. Érezze minden kisebbségi polgár, hogy szükség van rá. Ehhez képest, amikor a magyar szavazótábor zsugorodik, a magyar fiatalok elvándorolnak. Ebben a helyzetben nem elegendőek az „akciótervek”, a politikai életet is rugalmasabbá, befogadóképessé kell tenni. Tisztában vagyok azzal, hogy a platformosodás előfeltétele a magasszíntű plurális kultúra és komoly demokratikus hagyomány, aminek híján vagyunk, tehát nem sok reményt fűztem a változásokhoz. A platformosodás elmaradt, ellenben a VMSZ-en belül kitört a megoszlás, megalakult a Magyar Mozgalom nevű civilszervezet, ezután némi tétovázás után kirobbant a belháború, úgyhogy több VMSZ-tagot kizártak a pártból. Nem tisztem, hogy igazságot tegyek a perlekedésben, hiszen a párt is, a civilszervezet is a jobbközépen botorkál, és hát a programokban sem találok magyarázatot a keresztesháborúra. Megengedem, hogy nem látok eléggé a színfalak mögé. Arról sem olvastam háttértanulmányt, hogy hogyan látják ezt az egyszerű vajdmagyar választópolgárok. Szükségesnek tartják-e a lényeges változásokat? És vajon milyen irányba? Melyek a választópolgárok elvárásai? Vannak-e egyáltalán vagy pedig teljes a rezignáció? Maradjon minden a régiben? Nem merészkedem a kérdéseket megválaszolni, ám érzékelem a vészesen közeledő viharfelhőket. Nem marad más hátra, mind várni a következő választásokat.
Program
Csáki Judit színikritikus barátnőnkkel megbeszéljük a budapesti színházlátogatási programot. Abban bízom, hogy a színház több izgalmat hoz, mint az irodalom.
Ferenc pápa dicsérete
Részt vettem a Független Vajdasági Újságírók kerekasztal-beszélgetésén. A politikai elit kulturális válságáról beszéltem, igaz az egész társadalom kulturális válságáról kellene szólni. Talán egyszer erről is születik alapos felmérés! Figyelmeztetni akartam, kultúra nélkül tötyögünk az új barbárságba. A peremországok kapitalizmusában a kultúrát felesleges fényűzésnek tartják. Olcsó munkaerő, korrupció, pártokrácia, nepotizmus, mélyszegénység és új oligarchia, ennyi elég is. Este a belgrádi Dekontaminációs Kulturális Központ vendégszerepel a Szerb Nemzeti Színházban a Zlatko Peković rendezte Élők enciklopédiája című előadással. A szerb-albán viszonyt igen kritikusan ábrázolja. Ez szentségtörésnek számít. Az előadás után társaságban üldögélünk, ahol szóba kerül Ferenc pápa legutóbbi kijelentése (is) mely szerint javában tart a III. világháború, csakhogy valamennyien struccpolitikát folytatunk, és nem úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást róla. A társaság szerb tagjai a legnagyobb elismeréssel beszélnek a pápáról, kifogásolják, hogy a szerb nyelvű sajtó nem vesz tudomást intelmeiről. Ez az első pápa, akit nagyon nagyra becsülök.
Lelkiismeretfurdalás
Állítólag ünnepeltük az emberi jogok napját. Valójában nem kis lelkiismeretfurdalással emlékeztünk azokra az időkre, amikor komolyan vettük őket.
Az oligarchák nemzeti diskurzusa
Csillapodnak a kedélyek. Sokan aggódó tekintettel pislogtak Párizs felé. Térhódító útra kelt a szélsőjobb! A szélsőjobb Nemzeti Front nem váltotta be az első forduló utáni reményeket, úgymond, vereséget szenvedett, de a történet arról szól, hogy a szélsőjobbnak egyre nagyobb a szavazótábora. A politika iróniája, hogy a baloldaliak és a liberálisok pedig ünneplik Marine Le Pen vereségét és a jobbközép Sarkozy győzelmét. Európa egyre inkább jobbra fordul, onnan majd szélsőjobbra csúszik, miután gyarapszik a jobboldali diskurzív tőke. Marine Le Pen a szélsőjobboldali Nemzeti Front elnöke a vereség után harcias kijelentéseket tett. „Semmi nem állíthat meg bennünket”, jelentette ki. Sztoikusan figyelem az eseményeket. Az EU-ban már régóta a jobboldal van fölényben, mégis holtpontra jutott. A reményvesztett honpolgárok most abban bíznak, hogy a szélsőségesek felé tántorgó jobbközép kihúzza őket a csávából. Nem Európát, hanem a nemzetüket. Inog az EU alapja, repedezik a talapzat, jelenleg épp a szolidaritás ügyében nem sikerül megtalálni a közös hangot. A baloldalra az elmúlt évtizedben végzetes csapást mért a neoliberalizmus, a jobboldal viszont szolgálatába szegődött. Csakhogy nem a globális tőkét támogatja, hanem a nemzeti oligarchiát. A feszültség érzékelhetően növekszik, amíg épülnek a kerítések, miközben a tömegek elégedetlenkednek, következésképp nyugtalanok, a szociális különbségek mind szembetűnőbbek. A jobbközép még őrzi a hatalmát, de a szélsőjobb a bozótból lesi kudarcát.
