Reménytelen kérdések
2013. május
Csöbörből-vederbe
A mediterránon beérett a citrom, az utolsó lédús gyümölcsöt szüretelik, a narancsból elkészült a finom narancslekvár. Most ismét bontogatják virágaikat a citrom és narancsfák, illatozik a jázmin, az akác. A montenegrói tengerpartra érkeznek az első turisták főként oroszok, fehéroroszok meg norvégek. A strandokon feltűnnek az első külföldi vendégek, noha egyenlőre a hazaiak viszik a prímet. Mi másról vitatkoznának, mint a politikáról? Egy idősebb férfi, hangosan szidja Milo Djukanovićot ugyanakkor teli szájjal dicsőíti a hágai vádlott Karadžićot. A fürdőzők nem bocsátkoznak vele vitába, ő azonban nem tágít, kitartóan és erőszakosan provokálja őket. A helyi vízilabdázók edzője erélyesen rászól. Hadd abba ezt az üres dumát, elriasztod a turistákat. Többen helyeslően véleményezik a trénert, nem kell molesztálni a turistákra. Az intelem rövid ideig hat a strandi szónokra, legalább fél órán keresztül szótlanul bámul maga elé. Aztán újra kezdi mondókáját. Mint a zsoltárt úgy mormolja a magáét. Arra gondolok, hogy ez a fél órás szünet is sikernek számít. Szerencsére, Montenegrónak vannak turistái, ami nem csak gazdasági, hanem – lám! – politikai haszonnal is jár. Újvidéken gyakran találkozom ilyen fickókkal, ismerem a fajtájukat, tudom, hogy nem lehet leállítani őket, de hallgatni sincs kedvem ezt a népi politizálást, ezért inkább a közeli cukrászdába menekülök. Az egyik asztalnál finnek, akik egymás között csendesen beszélgetnek. Ha finneket látok, mindig elérzékenyülök. A rokonaink! Igaz, az új turáni tudomány szerint semmi közünk hozzájuk. Csöbörből vödörbe estem. Magyarországon is minden politika, még a rokonság is.
Hanyatló város
A tengerpartról hazaérve a postafiókomban megtalálom a Presse am Sonntag című bécsi hetilapot. Jutta Sommerbeuer küldte el újvidéki riportját, amelyben engem a hanyatló Újvidék krónikásának nevez. Persze, mindenki a politikára gondol, holott nem csak arról van szó. Az igazság az, hogy Újvidék nem találja helyét, s európai identitását.
Mi történik a magyar társadalommal?
A Jediót Ahronót című izraeli napilap múlt pénteki számában Orbán Viktor magyar kormányfő azt nyilatkozta, hogy a Jobbik veszélyt jelent a demokráciára, megsérti az emberi jogokat. Orbán Szilvan Salom izraeli miniszternek elpanaszolta, hogy a Jobbik személyében is támadja őt, amiért lehetővé tette a Zsidó Világkongresszus megrendezését Budapesten. A kétharmados parlamenti többséggel rendelkező párt elnökének nyilatkozata, intelem arra vonatkozóan, miként lehetséges, hogy a Jobbik jelentős szavazóbázissal rendelkezik és főleg az egyetemista fiatalok között népszerű. Nagyságrendben a harmadik párt a magyar parlamentben! Ez jelzi, hogy a magyar társadalomban elkezdődött egy történet, melynek a végét nehéz megjósolni. Nem is lehet a pártharcok szintjén értelmezni.
Tájkun-humanizmus
Úton-útfélén kapitalista nyöszörgés, a humanizmusról. Soha ilyen züllött elitről nem hallottam, mint amilyen a rendszerváltás utáni.
Balesetveszélyes újvidéki autóbuszok
A minap az autóbuszmegálló közelében egy idősebb asszony megkérte Anikót, ellenőrizze, hogy vérzik-e. Anikó tüzetesen megvizsgálta a szerencsétlent. A fején két öklömnyi duzzanat, vérömleny látható. Szédül? Van-e hányingere? – kérdeztük. Az asszony elmondása szerint, kiszállás közben a sofőr rácsukta az ajtót, miközben a bokáját rángatta, a busz elindult ő pedig leesett a lépcsőről. Sajnos semmi meglepő. Nem egyedi eset Szerbiában. A városi közlekedési vállalat sofőrjei ilyen „apróságra” miért ügyelnének? Általában hirtelen fékeznek, a busz csikorog-nyikorog, mintha csak az lenne a cél, hogy mielőbb tönkre menjen. Kezdek rájönni, hogy a fiatalok miért tülekednek olyan veszettül beszálláskor. Nyilván, hogy ülőhelyhez jussanak. Talán, székben ülve, biztonságosabban érzik magukat. Induláskor a sofőr nem mindig ellenőrzi a visszapillantóban, hogy mindenki le illetve felszállt-e. Siet? Vagy csak felelőtlen? Hol vannak az előzékeny, körültekintő buszsofőrök?
Az élet másodpercei
Egy éjszaka elolvasom Mira Otašević regényét a Zoját. A rokonszenves mű, hangvételben, személetmódban nagyon eltér a mai domináns regénypoétikáktól. A történet íve nagy, a nácizmustól a Srebrenicáig tartó időszakot foglalja magába. Mondhatnánk, baljós századunkról szól. Elképzelt fotók, valóságos kommentárok, szubtilis hangvétel, törékeny világ jellemzi a gyöngéd írói kézzel megírt regényt. A 20. századról villant fel néhány pillanatképet korunk valóságos, vagy fiktív szereplőiről. Az egyik jelenetben feltűnik a Szarajevót bombázó Mladić generális hadserege. Egyszer-másszor 15-20 másodperces tűzszünet, ez időközökben lehetett ugyanis átszaladni az utca egyik feléről a másikra. Ilyenkor dőlt el, élet és halál kérdése. Mira Otašević az európai, a jugoszláviai másodpercekről ír. A másodpercekről és a halálról. Lehet, hogy eljött az ideje az utóbbiról is szólni, mivel túl sokat fecsegtünk az életről.
Válaszra várva
Zombor, Bezdán, Mohács, majd Pécs… Az egykori halászfalu Bezdán környékén élvezettel pásztázom a tájat. Elhanyagolt, üres házakat is látok. A vajdasági romlás nem annyira Újvidéken derül ki, inkább Bánátban, ahova a közeljövőben utazom, vagy pedig ebben az északi hármas határzónában. Pécset a Miroslav Krleža Iskolaközpont bejáratánál (óvodája, általános iskolája, gimnáziuma és diákotthona van)) a magyar, meg az EU- mellett, horvát zászló is lobog. Az is tanulságos, hogy számos magyar szülő ide íratja gyermekét, abból a megfontolásból, hogy had sajátítsa el a gyermek a horvát nyelvet is, ha már adódik a lehetőség. Mi lenne, ha Újvidéken is lenne, egy Ady Endre nevű magyar iskolaközpont? Erre a kérdésre a kisebbségi politikusoknak kellene megadni a választ.
A jogok arányos elosztása
A dél-szerbiai albán pártok, egytől-egyig, tüntetést szerveztek, amelyen ugyanazon jogokat követelik, mint amelyeket a koszovói szerbek fognak élvezni.
Kollektív konformizmus
Szerbiában ideges olykor feszült a politikai légkör. Belgrádban egymást követik a kormányellenes tüntetések. A Szerbiai Demokrata Párt, a Szerb Radikális Párt, a Dveri meg a koszovói szerbek nemzetárulással vádolják a kabinetet. Szerintük ugyanis a brüsszeli egyezménnyel eladták Koszovót. Néhány ortodox egyházfő minősíthetetlen hangot üt meg. A tüntetés nem tömeges, mindössze pár ezer demonstráló vesz részt rajta. A kormánypártok továbbra is népszerűek, úgy tűnik, a társadalomnak nincs annyi ereje, hogy nyilvánosan tüntessen a kormány mellett vagy a kormány ellen. A tévéhíradók elől a Zmaj utcába menekülök és csodálom a jókedvű, gondtalan ifjúságot. A fiatalokat sújtja leginkább a munkanélküliség, perspektívájuk sem biztató, ám az ifjú nemzedék vidám hangulattal védekezik. Vagy a nincstelen, páriasorsra ítélt ifjak nem merészelnek elvegyülni a derűs csemeték tömegében? Hasonló ellentmondás minden téren. A munkásság – azelőtt így neveztük: munkásosztály – nem sztrájkol, hanem éhbérért dolgozik (vagy, munkafeleslegként a tájkunok penderítik ki az utcára). Május elsején Belgrádban csak párszáz ember demonstrált. A naptár szerint a munkahét közepére, szerdára esett az ünnep, miközben a várva várt első napsütötte tavasz is beköszöntött. A sajtó ironikusan számolt be a majálisról, a munkásosztály napokon át rostélyozott, falta a csevapcsicsát, a plyeszkavicát meg a báránysültet. Kedvére öblögethette a torkát. A szociálisan konformista, a sztármámortól elkábított szerbiai média is ludas ebben, hiszen sokkal többet foglalkozik az apró politikai csatapatákkal, a mindentudó politikusoknak annyi teret szentel, mint a nyugati bulvársajtó a sztárénekeseknek. Az „osztályhelyzettel” nem foglalkozik. Miért is tenné, hiszen a nincstelenek nemigen vásárolnak újságot. Vagy ha mégis, akkor az olcsó bulvár sajtót veszik, ahol a Nagy testvér meg a Farm hírei mellett, a politikai helyzetről is lehet tájékozódni. Mert ugye, a nagypolitika is bulvárosodott. Az tudja legjobban, hogy holnap ki kerül börtönbe. Nincs tehát szociális ellenállás. Egy törpepárt több tüntetőt tud toborozni a Koszovó-kérdésben, mint a szakszervezetek május elsején. Szerbiában kihalt a szubverzív attitűd. A polgárok óriási többsége tele van panasszal, de tehetetlenül tárja szét a karját, és azzal áltatja magát, hogy nem tehet semmit. Ez a konformizmus jellemzi az irodalmi éltetet is. Ha időnként kezembe veszek egy új regényt, a sorok között azt a mondatot olvasom ki, hogy „beszéljünk valami másról”, csak ne arról, ami nyomaszt bennünket. Ilyen ma a szerbiai korszellem. Akik kivételt képeznek, azok a társadalmi perifériára szorultak, megtűrik, de távol tartják őket az intézményektől.
Családi Kör, 2013. május 15.