A HONTALAN
Végel László hetvenéves
Reményi József Tamás
Élet és Irodalom, évfolyam 5. szám, 2011. február 4.
Évek, évtizedek óta szól egy hang Újvidékről, s amikor gazdája néha felbukkan, szinte meglepődünk, hogy ehhez a hanghoz egy mosolygó szemű ember is tartozik. Szellemként lakik bennünk, hiszen olyannyira ellehetetlenült fogalmak kötődnek, olyannyira ellehetetlenült magatartásmód képzetei társulnak hozzá. Egy zömök paradoxon küldi a tudósításait a szomszédból, mégis mintha messzi magányból, vajdasági Máraiként tenné, aki San Diegó-i elődjével ellentétben nem a konzervatív, hanem a baloldali liberalizmus utópiájában rendezkedett be, dacosan és reménytelenül.
Végel László kezdettől úgy őrzi írói, közéleti, személyes autonómiáját, hogy beleveti magát kínálkozó szerepekbe, amelyekkel azután folytonosan konfrontálódik. Megírja huszonévesen az első magyar beatregényt, az Egy makró emlékiratait (Jugoszláviában szerb fordításban is legenda, a határon innen pedig a szokásos tompasághoz képest viszonylag „gyorsan”, a korai Esterházy-prózában már kulcs-idézetként kanonizálva foglalja el kultikus helyét), de néhány novellát leszámítva nem szörföl tovább a ’68-as hullámokon. Jellemző, hogy a modern magyar irodalom úttörő folyóiratának, a Symposionnak egyik megalapítójaként jó ideig nem írással foglalkozik, mert fontosabbnak tartja egy előadássorozat szervezését A jugoszláviai magyar entellektüel címmel – hivatástudatát máig ez a vállalkozás (és ez a cím) határozza meg. Miközben retardáltan, keservesen ráébred eszményeinek intézményi csődjére, nem fogadja el támaszul derék anakronizmusok „igazságait” sem. A trianoni kényszerben a
délszláv együttélés szellemi-kulturális hozadékát élteti, habozás nélkül mártózik meg belgrádi, zágrábi pezsgésekben, de józanul fölméri a hivatalosan hangoztatott hídszerep hazugságait. Minden érdeket megsért, amit körötte képviselnek, ám a profetikus póz is idegen tőle, tehát mégiscsak az egyetlen használható terepre, a „szépíróságba” menekül. Törvényszerűen fordul a műfajhatárok szétzilálása felé, további prózája vagy nagy sikerű drámája, a Judit újmódi moralitásként formálódik,
ebben fogalmazza meg mindazt a tapasztalatot, amelyhez a radikális nemzedéki irónia kevésnek bizonyult. Később pedig az esszé- és naplóregény gondolkodásmódjára, kompozícióira talál rá, a kontemplatív próza lesz az igazi műfaja.
A nyolcvanas évektől Végel nem elveti, hanem lebontja illúzióit az elveknek és erkölcsöknek addig a padozatáig, amelyen megvetheti a lábát a csalódás, vereség és veszteség ellenében. Amerre néz, romokat lát, amelyeket a mindennemű kisebbséget eltipró többségi nómenklatúrák, a bolsevikból nacionalistává avanzsált kollektivizmusok, az értelmiség szánalmas üzletkötései hagytak maguk után, Európa közönyös, legföljebb ingerült tekintetétől kísérten. Akasztófahumorral azt mondhatjuk, végül a
balkáni háborúk teremtenek tökéletes feltételeket a belső emigrációhoz: mire az apokalipszis eljön, Végelt már berendezett szellemi bunkerben találja. Esszékötetei – a Lemondás és megmaradás, a Wittgenstein szövőszéke, a Peremvidéki élet, az Exterritórium – irodalmunk legizgalmasabb és legbölcsebb üzenőfüzetei a teljes tanácstalanság korában.
„A monológ a hontalanok műfaja, és mindig azok előtt mondjuk el, akik nem értik mondanivalónkat.” Végel nem menekül el a politikától, ám a politika válik diskurzusra alkalmatlanná, Kragujeváctól Pesten át Berlinig. Marad kedves városában, de a „látszatok korának” eltűntével Újvidék multikulturális csodája is oda, a barátok szanaszét a világban. Nem nosztalgiázik, de a számvetés helyszíneként a régi poliszt elevenen tartja írásaiban. És a sokak által megveszekedett kozmopolitának bélyegzett
ember az újrakezdés energiáiért visszanéz szülőfalujára, Szenttamásra, s figyeli, támogatja Zenta, Kishegyes meg a többi kisváros ébredező fiatal értelmiségét.
Végel László és városa egy napon születtek, Újvidék 1748. február elsején kapta nevét és „szabad királyi város” címét. Az író, magányos szertartása szerint, ekkor végigsétál a legrégibb útvonalon, a Duna utcán. A hontalan otthon van.