Pult alatti nyelv

2016. augusztus

Útravaló

Újból előveszem, Szent István király Géza fiához intézett intelmeit. Ki tudja, hányadszor lapozom már fel. Az államalapítási évfordulón túl sok banális szólamot hallottam a nemzetről, emiatt hosszú ideig kell még az intelmekkel vigasztalódnom. A fedés egyszerű és pontos mondatai erősítik nemzeti önbecsülésemet. Ismereteim szerint, kevés nemzet kapott első királyától ilyen bölcs szavakat útravalóul, ami persze nem azt jelenti, hogy másoknál különbek vagyunk, csak azt, hogy nekünk könnyebb. Természetesen csak abban az esteben, amennyiben megszívleljük, ellenben tartok tőle, hogy a banális szólamok elnyomják István királyunk üzenetét. „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”, szól egyik mondata. „ Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Olvasom, és nem hiszek a szememnek; manapság az ilyen mondatokért megfedik az embert. Igy ünnepeltük Szent István királyunkat.

Újvidéki sétány

Esténként hosszú sétákat teszünk a Duna parti sétányon. Kevés európai városnak van ilyen csodálatos sétánya, mint Újvidéknek, nyugtázom elégedetten. Néhány ismerőssel találkozunk, udvariasan köszönnek, visszaköszönünk, ennyi elég is; nem szomorítjuk egymást a sokasodó rossz hírekkel. A Duna parton nem illik másokkal foglalkozni, csak magunkkal. Aztán éjszaka a tömblakásom teraszán üldögélek és a nyáréjszaka lágyuló levegőjét élvezve hallgatom a város zaját. Éjfél után se csendesedik el a sugárút, csupán részben szelídülnek a zajok, miközben azon töprengek, miért szeretem ezt a harsány Újvidéket annyira, álomba merülni is csak ebben a hangzavarban tudok. Mennyire különbözik Újvidék éjszakai anarchikus lármája Berlin egyhangú morajától! Ha a sorsom időnként más városba vet, ahol olyan lakásba szállásolnak el, ahol csend van, akkor éjszaka felriadok, mert attól tartok, hogy valami váratlan dolog fog történni velem.

Sport és kultúra

A nemzeti érzelmekkel átitatott közvélemény az olimpiai sikerektől felbuzdulva elítéli a kormányt, mert nem támogatja eléggé a sportot, illetve az élsportolókat. Sokan bírálják Aleksandar Vučić kormányfőt, mert nem épp szalonképesen cáfolta az állítást. Bár csak ez lenne a kormányfő legnagyobb tévedése! Tény, hogy az élsportolók jutalma nem olyan bőséges mint a volk-énekesnők gázsija, a könnyűzenei fesztiválok költségvetése, sőt az sem kétséges, hogy a sportszektoron belül méltányosabban is eloszthatnák a rendelkezésre álló összeget. Van ebben némi aránytalanság, hiszen a labdarúgók bizonyára semmiben se szenvednek hiányt. Csak az a furcsa, hogy a közvélemény még csak tudomásul sem veszi a kultúra sanyarú helyzetét. Pedig a kultúrának sokkal több köze van a nemzeti értékekhez, mint bármelyik sportágnak.

Könyveim sorsa

Aláírtam a horvát kiadómmal a szerződést. Váratlanul ért a hír, három év alatt négy könyvem jelenik meg horvátul. Jövőre a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, és az Egy makró emlékiratai. Ez utóbbi érdekessége az, hogy nem Aleksandar Tišma fordításában lát napvilágot. Elfogyott a magyar Exterritórium első kiadása is, készül a második. Az Egy makró emlékiratainak 3. magyar kiadása sem kapható már, nem tudni, mikor lát napvilágot a negyedik. Viszont kapható lesz horvát nyelven.

Lágytojás irodalom

Egyre kevésbé kedvelem azokat az álszent műveket, amelyeknek a szerzői fondorlatosan arra számítanak, hogy a kritikusok keblükre ölelik őket, azért mert hűségesek a hazájukhoz, a nemzetükhöz és embertársaikhoz. Tapasztalataim szerint, az új, keménykezű politika kedveli és jutalmazza ezeket a műveket. Ám, amennyiben nem kivannak ilyen nyíltan szolgálni, akkor – miként Gombrowicz jegyezte fel – meg akarják lágyítani az irodalmat, amelyre így az a veszély leselkedik, hogy lágytojás lesz belőle…”

Paprikajancsik

„Az értelmiség azért nemzette a kommunizmust, hogy felfalja őt”, írta Gombrowicz, de hozzátenném, hogy a posztkommunizmust meg azért, hogy paprikajancsit csináljon belőle. Az egyik hősi halált jelentett, a másik értelmetlen és komikus életet.

Szalonok és pártirodák

Újabban egyre másra születnek az önéletrajzi regények, ezért veszem újra kezembe a Henry Brulard életét. „Mindenekelőtt a boldogság, hogy a saját fejem szerint cselekedhettem”, olvasom a regény végén.  Kendőzetlen szavakkal illeti azokat, akik nemrégen még republikánusok és bonapartisták voltak, majd hirtelenjében kiszolgálják a restaurációt. Szép karriert, előnyös előmenetelt a szalonokban lehetett biztosítani. Nem tudok másra gondolni, mint a mi közéletünkre. Manapság a pártirodák előszobája meg a kiadós, úgymond, munkajellegű vacsora helyettesítik a szalonokat. Esetleg a családi kapcsolatok. Dívik a nepotizmus. Az egykori polgári avagy arisztokrata szalonok ettől azonban mégis csak rokonszenvesebbek, hiszen Stendhal korában az európai szalonokban szép és okos hölgyekkel lehetett találkozni, akik színházba is jártak, úgyhogy a gavallérok is kénytelenek voltak végig ülni egy-egy előadást. Úgy tűnik manapság ilyen művelt hölgyekre nincs szükség és a „gavallérok” se járnak színházba. Csak azokra vár szép jövő, akik ügyesen helyezkednek, akik elvégezték a kétszínűség filozófiai tanfolyamát. Hordozzák a Milošević-ellenes jelvényt, de koalícióban vannak Milošević örököseivel. Állítóleg megvetik Šešeljt, de a pragmatizmustól vezérelve – ha kell, akkor – egy tálból cseresznyéznek vele. Függetleneknek nevezik magukat noha a pártvezérlésű intézményekben dolgoznak. Nem érheti őket vád, hiszen alternatíva valójában alig van. Rendben, a politika nem válogat az eszközökben. A széplelkű értelmiségiek is küzdenek a stallumokért, a presztízsért, cserébe ők is megkötik a „pragmatikus kompromisszumokat”, amire akad magyarázat, azonban az ártatlanság színlelésére nincs igazolás. Megbékélve bólintok, ha valaki egy párt mellett nyilvánosan szint vall. Egyenes beszéd. Elegen vannak olyanok, akik farolnak erre is arra is. Vajon megírja-e valaki sunyiságunk történetet?

Ne meneküljünk a valóságtól

Az újvidéki Galerija Bel Art tanácskozásra invitált, amelynek a témája a globális bizonytalanság korszakának művészete. Érdekes kérdés. Nem is csak bizonytalanságról van szó, hanem végzetesnek tűnő anonim rizikóról, hiszen nem tudhatjuk, mivel is állunk szemben. A jövő elmenekült előlünk, a kompasz nélküli iránykeresés kínos, a haladás kemény robotra emlékeztet, amelyet senki sem irányít. Nem befolyásoljuk többé az általunk beindított folyamatokat, amelyekre egykor oly büszkék voltunk. A változások olyan hevesek és olyan gyorsan mennek végbe, hogy nem is vagyunk képesek érzékelni őket. Úgy érzem, át kell értékelni a modernitás, legfőképp a posztmodernitás poeticáját. Witold Gombrowiczot olvasom, benne lelem meg azt a szabálytalan újító kedvet, amelyet nem lehet a modern esztétikával leírni. Naplójegyzeteiben egy meghökkentő állításra bukkanok. Arról írt, hogy századunkban nagyon sok művész írt olvashatatlan művet, és ezek az „olvashatatlan és olvasatlan” művek „valami csoda folytán nyomták rá bélyegüket a századra, s lettek híresek”.  Többször is volt alkalmam meggyőződni ennek az állításnak az igazáról. Az olvasatlan művek auráját a szellembe, a művészetbe vetett bizalom biztosította, az az elképzelés, hogy valahol valakik mégis ismerik az értékek helyét. Manapság eltűnt ez a bizalom. Nem véletlen Gombrowicz nagyrészt méltatlan kirohanása a költők ellen, mondván, hogy ködöt árulnak. Tehetetlenek a valósággal szemben, háborgott Gombrowicz. „Ám aki a valóság elől menekül, az sehol sem lel támaszra, és az elemek játékszerévé válik”, szögezte le a lengyel író. Az elvesztett bizalom visszaszerzése érdekében újra fel kell fedeznünk a piszkos valóságot, akkor is, ha az egyre felismerhetetlenebb, egyre áttekinthetetlenebb. „Ne meneküljünk a valóságtól, mert többé nincs hova menekülnünk”, jegyzem fel magamnak, azzal a gondolattal, hogy új posztklasszikus diskurzus vállalásával a tiszta művészet vákuuma helyett, vállaljuk a szociális teret akár az autonómia kárára is.

Pult alatti nyelv

Grendel Lajos pozsonyi magyar író lájkolta Lucia Molnár Satinska a pult alatti nyelvről írt cikkét, amely a pozsonyi Új szóban jelent meg. A szerző elmondja, hogy Pozsonyban mintegy 15 ezer magyar él. Az lakosság nemzeti összetételének aránya körülbelül ugyanolyan, mint Újvidéken. Itt-ott a háromnyelvű feliratokon feltűnik a magyar nyelv (is), akárcsak Újvidéken. De a magyar nyelv a közéletben, a város mindennapi életében pult alá került – akárcsak Újvidéken.  Pedig itt is, ott is otthon kellene, hogy érezze magát, hiszen eredetileg háromnyelvű városok voltak. A régi újvidéki képeslapokon bizony három nyelven írta, mit ábrázolnak. Nem csak akkor kell gondolni a multikulturalizmusra, amikor a külföldi delegációk előtt dicsekszünk.

 

Családi kör, 2016. augusztus 23