Naplójegyzetek, fragmentumok
- 2 január 1., szombat
Már a Balkáni szépség írásakor kiderült előttem, hogy manapság a „kisebbségi helyzet” nem Kafka, hanem Hašek vagy Hrabal tollával írható le. Az elmúlt évtizedekben, főleg a VMSZ és a Szerb Haladó Párt paktuma után kiveszett az ellenállás pátosza. Inkább burleszkre emlékeztető helyzetekkel találom magam szemben. A bácskai Ceausescu-fantom a múlté, valamelyest az erdélyi irodalomban él tovább. A vajdasági magyar irodalomban is inkább az erdélyi utánérzésként tűnik fel, hiszen Tito nem ugyanaz, mint Ceausescu volt. A vajdasági szenvedéstörténeti eposz nem annyira az irodalomban, hanem a publicisztikában jelentkezett. Jugoszláviában az elnyomás bonyolultabb volt, és önkéntes szolgalelkűséggel párosult. Lehet hogy az önkéntesek emberi drámája is komoly regénytémát jelent, de arról – kellő távolság birtokában – írjanak anti-Kafka regényeket a jövendő nemzedékek. Vigyázó szemünket vessük inkább a jelenünkre, amelyből nem hiányoznak a groteszk elemek. Hrabali habitussal azon töprengek, hogy minek nevezzem a két malomkerék között őrlődő vajdasági magyarság jelenlegi helyzetét? Bohózat? Dráma? A jelenlegi magyar kormányzat a nemzetállami szuverenitás brüsszeli élharcosa, ennek párfogását diktálja a kisebbségi polgár nemzeti érzése. Alig találkoztam néhány emberrel, aki ne helyeselné. Ezzel pedig okvetlenül csapdába esik, hiszen Szerbia is ugyanazt a politikát folytatja, amit Magyarország. Kisebbségiként ugyanannak az elvnek az áldozata, amelyet nemzeti érzésből egyébként támogat. A Vučić-kultusz rejtélyes alapja ugyanis, hogy ő a szerb nemzetállam talpra állítója. Ha kisebbségi polgár helyesli a magyar nemzetállam-építést, akkor nem tehet mást, minthogy helyeselje a szerbet is. Máskülönben azzal vádolható, hogy bort iszik és vizet prédikál. Ez többé nem nevezhető erőszakos, hanem pátosz nélküli önkéntes „puha elnyomásnak”.