Posztdemokratikus korszak
2012. augusztus
Milošević hosszú árnyéka
Az autonómia-vita alaposan felkorbácsolta a szenvedélyeket. Vajdaság gazdasági lemaradása azokat is mozgósítja, akiket eddig nem érdekelt sem az autonómia, sem a politika. Véleményem szerint az igazi kérdés az autonómiát megcsonkító, Slobodan Milošević által megalapozott centralista nemzetállami logika, amely gazdaságilag a tönk szélére sodorta az országot, olyannyira, hogy több mint tíz évvel a diktátor bukása után sem sikerült visszaállítani az ország egyensúlyát. A kormányt is ez tartja gúzsba kötve. Nagy kérdés, lesz-e mersze szembesülni a tényekkel, azaz bátorsága kimondani, hogy a kilencvenes évek történéseinek árát évtizedeken keresztül fogjuk törleszteni. A centralista logika politikailag és gazdaságilag is csődöt mondott, amennyiben sikerülne ezt a kudarcot valamiképp felülmúlni, akkor egyértelművé válna, hogy Szerbia tartós érdeke Vajdaság autonómiája! Végül úgyis kiderül, melyik párt szakított Milošević hagyatékéval, és melyik nem. És melyik az, amely tessék-lássék mód, kétszínűen viszonyul a közelmúlthoz. Az autonómia vita tehát a Milošević-múlt lázmérője.
Svájci realizmus
Nem jó, ha a kis nemzet politikusai nagy látnoknak képzelik magukat, mert könnyen szakadékba taszíthatják nemzetüket. A kis nemzetek magatartását a svájci realizmushoz kell(ene) mérni.
Bezúzott, cenzúrázott Sinkó-könyv
Temerinben. Újra kezdődik a kánikula. Figyelem a pázsitot és készülök a főnyírásra. Éjszaka újraolvasom Sinkó Ervin Nehéz honfoglalás című naplójegyzetét. Az 1971-ben megjelent majd a Forum Könyvkiadó által bezúzott kiadásról van szó, amelyet cenzúrázva Honfoglalás előtt címmel, öt évre rá, 1976-ban adott ki ugyanaz a kiadó, amiben nem kis perverzitás is akad. De senki sem emlegeti az esetet, mint ahogy Sinkó Ervinről sem hallani a hivatalos vajdmagyar kultúra részéről. Sorjáznak a rendezvények, de Sinkóról egy árva szót sem ejtenek. Értesülök, hogy a fiatalok Sinkó-számot adtak ki, ami reményt keltő. Most az a kérdés, hogy a párt által pozícionált középnemzedéknek sikerül-e megszelídíteni a fiatalokat, Van ebben a befolyásolt Sinkó-felejtésben némi sorszerű. Ugyanis Sinkó éppen a Nehéz honfoglalásban jegyzi le: ”idegenben fogok meghalni, és idegenben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, akárhol is fognak eltemetni”, mellyel kendőzetlenül feltárta a kisebbségi életérzés legfájóbb és legszörnyűbb titkát, amely azonban olyan új világot rejteget, amivel Európa nemzetei csak most kezdenek ismerkedni. „Csak” néhány lépéssel megelőztük a németeket, illetőleg a franciákat, mivel előbb érzékeltük a globalizmus vad viharát, mint az államalkotó nemzetek. Az idegenség-tudat akkor is valós, ha a kisebbségi ember állandó jelleggel hazát keres, ám mégis idegen marad. Túlontúl ismerős idegen, ami még rosszabb, mintha tisztára idegen lenne. Haza helyett, marad a lelkiismeret-mardosó honvágy, amivel könnyen vissza lehet élni, vagy amit könnyű manipulálni. Visszaél a saját állama, de visszaél – a XX. században sok példa akad erre is – a saját anyaországa is. Sinkó is ámította magát. Élete végén úgy találta, hogy meglelte hazáját. Politikailag minden bizonnyal, azonban a politika csak a léthelyzet mellékszereplője. Vagy idegcsillapítója. A józan belátás vezérelte megalkuvás magunkkal és a külvilággal. Az idegenségtudatot a kultúra teremti, amellyel meghatározzuk saját magunkat és másokat. Gondtalanok azok, akik megszabadultak a kultúra átkától és áldásától, vagy pedig olyan szerencsés korban születtek, hogy csak az áldását érzékelik, a sors nem vetette oda őket, ahol az átkot is megtapasztalják. Sinkó tudott az áldásról meg az átokról is. Éppen ezért sehol sem tartják számon, talán azért mert nem hazudott se magának, se másoknak. Nem kérkedett a szülőföld szeretetével, nem tépdeste a haza és a nemzet babérkoszorúit, ugyanakkor nem kívánt afféle vidéki operett hős lenni, nem viselkedett úgy, mintha nem mardosták volna ellentmondások. Keservesen küszködött saját ellentmondásaival. Amennyiben az emberben van valami értékes, akkor éppen az ezekkel való küzdelem. A kisebbségi emberre jellemző, hogy nem kell keresnie a kor ellentmondásait, azok anélkül is rárontanak, és szíve legmélyébe markolnak. Ha megkörnyékezné egy angyal, azzal az ajánlattal, hogy egyetlen kézmozdulattal megtisztítsa szívét minden belső ellentmondástól és vágytól, minden félelemtől, akkor kérné az angyalt, hogy ne tegye, mert mi lenne belőle, ha megszabadulna attól, ami megmérgezte éjszakáit és nappalait, jegyezte le Sinkó.
Jövőkép
Mi mást tehetek, búslakodik az egyik gólya. Meg kell melegítenem a széket. Tanulnom kell! Sajnos, a szüleimnek nem volt annyi pénze, hogy magánegyetemre iratkozzam. Hiába tanulsz, inti le a barátja, amennyiben a szüleid nem tehetősek, akkor az állami diploma után sem terem számodra babér. Időben tanulj idegen nyelveket, pl. németül, Ausztriában vagy Németországban talán viszed valamire. Ez az egyedüli kiút!
Posztdemokratikus korszak
Az új eszmék először félénken, később mind hangosabban bukkantak fel. Töredezik egy tabu. Erre gondolok Boris Buden, a Berlinben élő horvát közíró írását olvasgatva. Szerinte a kommunizmus tárgytalan kritikája csak azért zajlik olyan kitartóan, hogy háttérbe szorítsa az elkerülhetetlen kapitalizmus-kritikát. Kezd kiviláglani, hogy a fiatalabb értelmiségi nemzedék nem nyugtázza kritikátlanul az apák ideológiai traumáit. Az idősebb nemzedékek ugyanis a szocializmus bűntudatával élnek, többségük vezeklésképp a kapitalizmus kritikátlan hívei lett. Kellemetlen volt látni, hogyan lettek az éj leple alatt az elvtársakból urak, akik immár két évtizede ki sem ejtik a szót, hogy kapitalizmus. Szívesebben értekeznek a nemzeti érdekről, csakhogy a nemzet fogalma ezúttal a neoliberális kapitalizmus fügefalevele lett. Ezzel jottányit sem szeretném alábecsülni a nemzeti ellentétek súlyát, hiszen Jugoszlávia kimúlásának tanúja voltam, tapasztaltam miféle iszonyú mozgósító erővel rendelkeznek. Azt sem kétlem, hogy Kelet-Európában a nemzetek közötti viszonyok mindmáig rendezetlenek. Ennek függvényében rendkívül fájdalmas tény, ami cseppet sem válik Európa dicsősségére, hogy a kisebbségek helyzete ahelyett, hogy javulna, rosszabbodik, persze nem a durva, hanem a kifinomult elnyomás által. Az elnyomás gyakran a jogszerűség leple alatt parlamentáris jelleget ölt. Ebben a játéktérben a szabad piac láthatatlan keze sem tiszta. Pedig a kezdetben a szabad piac bűvös szó volt, olyannyira, hogy sokan még abban is reménykedtek, hogy a szabad piacot párosítani lehet a szocializmussal. Aztán kiderült, hogy nem, és naívan betántorogtunk a vadkapitalizmusba. Hallgattuk ennek a rendszernek az apologétáit, de közben kiderült, hogy nem csak a vadkapitalizmussal van baj, hanem nyugatival is, amely példaképül szolgált. A 2007-ben elemi erővel feltörő monetáris válságot lehetetlen terminológiai csúsztatással elkendőzni, most már nyilvánvaló, hogy valójában nem monetáris, hanem a kapitalizmus rendszerbeli válságáról van szó. Ez a válság biztosan növeli – főleg a peremövezetekben – a nemzeti feszültségeket, is, de ugyanakkor túl is mutat rajtuk. Kiderült, hogy a válság egyetemes, nem csak egy réteget sújt, hanem bomlasztja az egész rendszert, nem csak egy régiót vagy földrészt érint, hanem planetárissá vált. A jóléti állam eszménye a múlté. A tőke fékezhetetlen erővel rombolja önmagát és a társadalmakat. Az államok eladósodnak, nem képesek ellátni feladataikat. A szocializmus öngyilkosságot követett el, a liberalizmus olyan, mint egy hervadozó nárcisz, a nacionalizmus a nagytőke karjaiban keserűen mormolja megváltó szólamait. Egyre másra szerzek tudomást a baljós jóslatokról. A 21. század még szárnyra sem kapott, repült, de és máris szárnyaszegett lett. A polgár menekülne, de nincs hova. Egykor a nagyvilág túl nagy volt, most egyszeriben kicsiny lett. Colin Crouch, angol politológus diagnózisa szerint beléptünk a posztdemokratikus korszakba, vagyis léteznek demokratikus intézmények, csakhogy megsemmisültek a demokratikus tartalmak. Ha igaz, és félek, hogy igaza van, akkor kiderül, hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal az értékekkel, amelyekben reménykedtünk.
Egyszínű vagy sokszínű?
Babits Mihály joggal bírálta a regionális dilettantizmust. Garmadával megtalálhatók ma is manapság is. Nem baj, hogy műveletlenek, nem baj, hogy alkotásaik gyengék, az a fontos, hogy védik a végvárat. Ugyanakkor, ennél is nagyobb gondnak tartotta, hogy az „új erdélyi írók átlaga túlságosan is színtelenül illeszkedik a mi pesti ’nyugatos’ kórusunkba.” Ez a beilleszkedés ma sem került le a napirendről, mi több, az „egyetemes magyar irodalom” címke alatt, részint kánon lett belőle. Babits körültekintőbb volt, ő is – nagyon helyesen – az egységes magyar irodalomról beszélt, ám a „magyar szellem színskálájának gazdagodását” értette ez alatta. Ha azonban az alapszín ugyanaz, csak a peremé némileg fakóbb, vagy foltosabb, akkor gazdagodásról szó sem lehet.
Családi Kör, 2012. augusztus 23.