Populista zúgolódás
2013. április
Tüntetéssorozat
Belgrádban a kormány ellen tüntetnek Koštunica pártjának, a Szerb Demokrata Pártnak a hívei. A Szerb Radikális Párt szimpatizánsai szintén demonstrálnak. Felvonult a Dveri tagsága is. Ez a párt is bejutott az újvidéki képviselőházba. A szocialistákkal és a haladókkal koalícióban gyakorolják Újvidéken a hatalmat. Komédia a javából! A belgrádi megmozdulásokon csak az autóbusz karaván hiányzik. Mi történt? Nincs, aki fedezze a költségeket? Tüntet az Obraz, meg a Naši nevű szervezet is. A mottó szinte azonos, a jelmondatok is hasonlítanak az újvidéki tüntetések jelszavaira, csak most nem a „szecesszionizmus” a vezérszólam, hanem a „nemzetárulás”. A Szerb Ortodox Egyház tiltakozik. A koszovói szerbek elutasították a Belgrád és a Pristhina közötti megállapodás minden egyes pontját. Referendumot követelnek, e célból aláírásokat gyűjtenek. A szintaxis nagyon hasonlít az újvidéki tüntetésekre. Bejelentik, hogy a továbbiakban folytatják a tiltakozást, torlaszokat emelnek és bojkottálni fogják a Belgrád és a Pristhina közötti egyezmény végrehajtását.
Amiről hallgatunk
Olvasom, hogy Ivica Dačić, kormányfőt és Aleksandar Vučićot a kormányelnök első helyettesét halállal fenyegették. A gyermekeiket is! Ugyanaznap Temerinben napvilágot lát a falfirka: „Halál a magyarokra”. A belgrádi média ez utóbbiról, számomra titokzatos okok miatt hallgat. Nebojša Stefanović a képviselőház elnöke felháborodik a Dačić és a Vučić elleni SMS-merényletek hallatán, ugyanakkor a Bojan Pajtić vajdasági kormányfő elleni halálos fenyegetéseket tartalmazó újvidéki plakátokat nem kommentálja, az éppen aznap megjelent magyarellenes falfirkákat pedig elhallgatja. Meggyőződésem, hogy így nem fékezhető meg az erőszakhullám. Nem lehet egyszer a huligánok csínytevéséről halandzsálni, máskor pedig veszélyes elemekről nyilatkozni. Tisztázni kéne a helyzet eszmei okait is. Hogyan jutottunk ide, milyen politika tette ezt lehetővé?
Milyen autonómia?
A Vajdaságról szóló kerekasztal-beszélgetésre hívnak Belgrádba. A szervezőket arra kérem, hogy a szóban forgó rendezvényre hívjanak meg, minél több belgrádi értelmiségit. Nem hiszem ugyanis, hogy az autonómia kérdése kizárólag a vajdaságiak ügye, véleményem szerint, mindenekelőtt a szerbiai demokrácia esete. Azt tapasztalom, hogy a belgrádi értelmiség egy része – igaz ez egyenlőre csak néhány internet-portálon – most, pontosabban látja hová vezet ez az állapot, mint a joghurt forradalom idején. 1988-ban először Vajdaság autonómiáját verték szét a buszokkal érkező populisták, aztán pedig a szabadság és az emberi méltóság került veszélybe. Így kezdődött a mélyrepülés! Vagy tíz évvel ezelőtt egy belgrádi fórumon beszéltem az autonómiáról, amikor is azt mondtam, hogy az egész Szerbia, mindenekelőtt a főváros érdeke Vajdaság autonómiájának megszilárdítása. Az autonómiát ugyanis nem valami elleni, hanem valami melletti képződménynek látom. Ami azt jelenti, hogy az állam keretében a fékek és ez ellensúlyok rendszerének egyik eleme, ami szerepben a demokráciát illetve a szabadság ügyét szolgálja.
Tito és az utókor
Újabban se szeri, se száma a Titóról szóló könyveknek, cikkeknek, visszaemlékezéseknek. Többségében pletykaszintű szövegekről van szó, amelyeket kár kézbe venni. Pedig fontos lenne a tárgyilagos és szakszerű elemzés, olyan, mint Jože Prjavec könyve, a Tito és az elvtársai amely szlovénul majd horvátul jelent meg. A könyv Szlovéniában könyvsikernek számít, egyre másra jelennek meg az újabbnál újabb kiadások (eddig több mint 20 000 példányban adták el), nem csoda tehát, hogy röviddel a siker után a Mozaik knjiga kiadó horvátul is kiadta. Pirjavec számba veszi Tito marsall politikájának erényeit és bűntetteit. Cseppet sem vitás, hogy teljes felelősség terheli az 1944-ben kezdődött véres tömeggyilkosságok miatt. Természetesen ide tartoznak a magyarok elleni atrocitások is. Nem csoda, hogy Az Öreg akkoriban Sztálin legjobb tanítványának számított. Sztálin nyilvános dicséretben részesítette. „Hány burzsujt öltettek meg”, kérdezte tőle. „Amennyit muszáj volt” válaszolta lakonikusan Tito. A könyvet böngészve egyre világosabb előttem, hogy végzetes tévedései közé tartozott a szerbiai „liberálisok likvidálása”, amit a szovjetek lelkesen üdvözöltek, a Nyugat pedig helytelenített. Többször megírtam, hogy Szerbiában 1972-ben kezdték ringatni Milošević bölcsőjét. Az újabb felmérések rendre engem igazolnak. Ez európai orientációt lassan-lassan nacionalizmus szorította háttérbe, ezt a rendszerváltó nacionalizmust a dogmatikusok zsákutcájának nevezném. A Marko Nikezić által vezetett reformkommunisták, nevezhetjük őket korai eurokommunistáknak, ki akarták kerülni a zsákutcát. Modern Szerbiában gondolkodtak. Pirjavec szerint az ortodoxok azzal vádolták Nikezićet, hogy túlságosan engedékeny a jugoszláviai tagköztársaságokkal, főleg a horvátokkal, na meg természetesen az albánokkal szemben. Ezen érdemes töprengni. Amikor Szerbiában legalább némileg szabadabb szelek fújdogáltak, akkor nem volt Vajdaság és a köztársasági kormány között éles konfrontáció, ellenben a dogmatikus erők előretörésekor a konfrontáció felerősödött. Ebben az értelemben Nikezić ellenpontja volt Slobodan Miloševićnek. Ez a hagyomány ma is eleven, hiszen Milošević hívei továbbra is ápolják a joghurt-forradalom emlékét.
Hétköznapi történetek
Szinte nem múlik el nap, hogy ne olvasnék valamiféle gyilkosságról. A hírműsorok, a napilapok, rendőrségi krónikákra hasonlítanak. A közélet nyelve mind brutálisabb, az utca egyre veszélyesebb. Incidensek, rablások, gyilkosságok országszerte, így Újvidéken is. Hetekkel ezelőtt a szerbiai Ivanči faluban tömeggyilkosság törtét. Egy 60 éves férfi először saját gyermekét és feleségét lőtte főbe, aztán végzett 11, a szomszédságban élő rokonnal. Családi tragédia! A kilencvenes években részt vett a háborúban. A Szerb Szocialista Párt miniszterasszonya Slavica Đukić Dejanović siet megállapítani, szó sincs háborús traumáról. A pszihológus végzettségű politikus olyan hévvel bizonygatja állítását, hogy már-már elhiszem, amint a vukovári front direkt jó hatással volt lelki állapotára. Tagadják a vietnámi szindróm meglétét, holott tele az utca az érintettekkel. A tragédia megtörténte után nagy volt a felháborodás, ellenben következtetésekről, konkrét lépésekről azóta sem esik szó. Esetleg korlátozni, vagy szigortani kellene a fegyverviselési engedélyt? A hatóságoknak nincs magyarázata a történtekre. A polgárok birtokában több millió lőfegyver van. Miért lett olyan fontos a fegyver? Ezekben a hetekben Újvidéken és más vajdasági városokban, gyilkosságra bujtogató plakátok láttak napvilágot, halálos fenyegetéseket tartalmazó SMS-eket küldtek az állami vezetők mobiltelefonjára. A tettesek ismeretlenek. Senki sem vállalja a felelősséget. A bírák csökkentik a rendbontók ellen hozott enyhe ítéleteket. Legyen a bíróság független, ellenben ezek a lesújtó eredmények arról szólnak, hogy jelentős számú bíró szakmailag felkészületlen. Akkor pedig hogyan lehet független? Azt gondolom, hogy minden egyes emberéletért morális felelősség hárul az illetékesekre.
Bársonyszékvadász kurucok
Az elsők között írtam, mégpedig az Új Symposionban, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, című könyvéről. Már akkor sejtettem, hogy készül róla a szimplifikált kép, amelyhez ő némileg hozzájárult. „Szorongó érzésemet csak elmélyíti az a tapasztalatom, hogy bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A kimondott szó és az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet.” Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen gyorsan megfeledkeznek róla. Azt, amit ő életével bizonyított, mások szóvirágokkal helyettesítenek. Ő volt az, aki a magyar közösségben felismerte, hogy a mai kuruckodó kisebbségi magyarok többsége bársonyszékvadász, akik a budapesti politikai páholyok előtt mondják fel a harcias jelszavakat, viszont amint a szülőföldre visszatérnek, megbújnak a saját alapítványi kuckójukban. Róluk szól, pontosan rájuk illik Sütő András leírása: „Rákóczi kurucai a vérüket ontották, a maiak szájhősök, demagógok, fellegjárók, ködevők, bársonyszékvadászok (részint legalábbis), nagyotmondások hősei, akiket könnyű lepipálni.”
Tárt karokkal
Friss hír: A Szerb Haladó Párt tagja lett a jobbközép pártokat tömörítő Európai Néppártba. A jobbközép politikusok tárt karokkal fogadták a javaslatot.
Családi Kör, 2013. május 2.