vasárnap, 09 február 2014 / Published in Családi kör

Politikai hárem

2014. január

Elit és csőcselék

Ledöbbenve olvasom Mirko Kovač esszéjét, az elitről és a csőcselékről. „Az elit rosszabb, mint a csőcselék”, fakadt ki a tavaly elhunyt író. Napjainkban nagyon kevés értelmiséginek van mersze leírni ilyesféle gondolatokat a hatalomhoz felelőtlenül simuló elitről. A diktatúrában vagy a fél diktatúrában az érdemiségi hallgatása messzire hangzik, a többpártrendszerű demokráciában azonban baljós hangsúlyt kap, hiszen ki meri állítani, hogy ebben a rendszerben a szabadság, az igazságosság ügye rendben van. Csakhogy manapság az elnyomás, az igazságtalanság ravaszabb. Erről beszélt Jancsó Miklós az ÁTV 2010-ben készített, hosszabb, a halála napján sugárzott interjújában. A diktatúrában ismertek voltak a játékszabályok tudnivaló volt, hogy ki az üldözött, ki az üldöző, állapította meg Jancsó, ám a többpártrendszerben a szerepek zavarosak, tehát a független alkotó értelmiségi sokkal nehezebb találja fel magát, mert még abban sem lehet biztos, hogy melyik oldalról érkezik a megtorlás, az elmarasztalás, a politikai pletyka. Egy dolog azonban biztos, a szabadságot csak az sértheti, aki a hatalommal rendelkezik. Így volt ez az egypártrendszerben és így van ez a többpártrendszerben is. Aki ezt nem veszi tudomásul, az akaratlanul is a represszió cinkosává válik.

Tanulság

Orvos. Két évvel ezelőtt specializáción volt Hollandiában. Hívják egy belgrádi magánklinikára, de ő inkább Újvidéken marad. Ahogy látom, tájékozott a magyarországi politikai és kulturális kérdésekben. Az internetnek hála, mondja, gyakran beleolvas a budapesti napilapokba, a szerb nyelvű újságokat pedig megvásárolja. Évente négyszer-ötször Budapestre látogat, továbbá gyakran megfordul Szegeden, ahol magyar könyveket vásárol. Kiderül azonban, hogy nem ismeri a vajdasági magyar irodalmat. Miért olvassam, válaszolj, ha önök sem becsülik saját magukat, kérdi. Arra gondolok, hogy a politikusok hányszor támadtak, becsméreltek egy-egy írót, s az írótársak mélyen hallgattak.

A rezignáció jegyében

Márciusban előrehozott választások lesznek Szerbiában. A szakértők rövid és durva kampányra számítanak, de nem tudom felfogni, hogy miért a durvaság, hiszen – legalább is erről szólnak a közvélemény kutatók adatai – a győztes már-már ismert, a szerbiai ellenzék pedig saját magát lehetetleníti el. Boris Tadić a Demokrata Párt volt elnöke, majd tiszteletbeli elnöke kilépett a pártjából, s valamiféle párttömörülésben indul a választásokon. Nem lep meg a hír, hiszen Tadič mégsem Djindjić. 2000 után abban reménykedtünk, hogy lesznek majd olyan választások, amikor nem valami ellen, hanem valami mellett voksolunk. A remények nem váltak valóra. A jelenlegi választások létjogosultságát legfeljebb ez azzal igazolható, hogy a Szerb Haladó Párt az elmúlt két évben nem azzal a programmal kormányzott, mint amivel megnyerte a választásokat. Érthető, hogy verifikálni kívánja új programját. Csak éppen ezt nem mondja ki nyíltan, mert nem akarja kiábrándítani híveit. A közvélemény kutatók adatai szerint többség azt mondja, rendben van, legyenek előrehozott választások. A gondok tényleg nagyok, az akadályok felmérhetetlenek. A kilencvenes évek számláját még sokáig kell törleszteni. Sokan még reménykednek a gyors megoldásban, ám sokan teljesen reményvesztettek, és latolgatják, hogyan menekítsék külföldre a gyermekeiket. Nincs kormányváltó hangulat, a közéletet, a tömegeket inkább a beletörődés jellemzi. A sajtó hangneme mégis a szakértőket igazolja, a hangnem napról napra durvább, a politikusok egymást szinte minősíthetetlen jelzőkkel illetik, miközben a kormánypárti és az ellenzéki programok nem különböznek túlságosan. Akkor miért a durvaság? A beletörődés rajtam is erőt vesz. Kezdem magamat kárhoztatni tanácstalanságom miatt. Ismerősökkel találkozom, őket faggatom. Ma délután beszélgettem egy ismert független újságíróval, egy muzeológussal és egy informatikussal, s kiderült, hogy ők is hasonló gondokkal vívódnak, mint én. Vigasztalom magam, nem vagyok egyedül. Ki kell tartani az elszigeteltségben, ez az egyetlen esély, hogy többet és jobban lássak. Ebben a helyzetben belátom, hogy nem új választásokra lenne szükség, hanem új eszmékre. Azokról pedig szó sincs. Jobbulás, de hogyan? Munkahelyteremtés, de hogyan? Reformok, de milyenek? Nincs pontos, szakszerű válasz.

Szabadulás

Ha ismerjük balsikereinket, nem leszünk megtévesztettek. Ez a feltétele annak, hogy megszabaduljunk attól a szereptől, amelyet nekünk szántak.

Nincs időm

Napok óta viharos erejű, jeges szél csapkodja az ablakot. A Vajdaságban hótorlaszok, útlezárások. Az emberek kinn rekednek az autóúton, várják a segítséget. Szenttamásról telefonál gyermekkori barátom Pulai Jani. Óbecse felé lezárták az autóutat. Szabadka felé is. Kérdem mikor volt ehhez hasonló ítéletidő? 1984-ben válaszolja. Nem emlékszem rá, pedig ugyanebben a lakásban laktam, mint ma. A keletre néző szobában nem tudok dolgozni, átvonulok egy másokba s takaró alatt olvasom Czeszlaw Milosz esszéit. Egyre inkább kerülöm az okoskodó, tudálékos szövegeket és a semmitmondó irodalmat. Erre már nincs időm.

Bartók példája

Tanulságosnak ígérkező vita lehetősége nyílt meg a szlovákiai magyarság körében. A kérdés az, hogy a gazdasági fellendülés miképpen befolyásolja a magyar kisebbség asszimilációját. Az Igaz szó cikkírója (Horbulák Zsolt) szerint kisebbségi területi autonómia nélkül a gazdasági fejlődés végzetes lehet. Ha ez így igaz, akkor végzetes ellentmondás előtt találjuk magunkat, hiszen a területi autonómiáig, ha az egyáltalán lehetséges, hosszú út vezet. De ha netán sikerül kivívni, akkor is – gondolok a Vajdaságra – csak a kisebbség egy részét ölelné fel. Ennél is bonyolultabb a képlet, ha a kisebbség és az urbanizáció függvényében vesszük górcső alá a kérdést Kisebbségkutatók számtalan esetben kimutatták, hogy az urbanizáció is felgyorsítja az asszimilációt. A kisebbségi polgár a faluból a városba kerülve fokozatosan elveszti nemzeti identitását, s az a gyanúm, hogy először a nemzeti kulturális identitása sérül, ezt követi az asszimiláció. Ha megelégszünk ezzel a leírással, akkor egy fatális folyamat kellős közepében találjuk magunkat. Az urbanizáció feltartóztathatatlan. A szociológusok felmérése szerint 100 kilométeres körzetben kialakul egy-egy nagyváros, ezek köré sorakoznak fel a lakóhelynek számító kistelepülések. A lakosság mobilitása egyre nagyobb, a gyökereket állandóan fel kell számolni, tehát a néhai falusi kisközösségeket lehetetlen megőrizni. Bárhogyan is közelítem meg a jelenséget, csakis abban látom a kivezető utat, hogy a kisebbségi polgárok kulturálisan is felkészüljenek a modern világ befogadására és értelmezésére, ami viszont az eddiginél sokkal modernebb kultúrát igényelne. Sajnos, a kisebbségben még mindig túlságosan bíznak a folklórban, a hagyományok ilyesféle ápolásában, amit már a két világháború közötti népi írók is bíráltak. A hagyományt természetesen ébren kell tartani. Ébren kell tartani, de nem konzerválni. Időnként meg kell újítani és újra kell értelmezni. Őrizni kell, és megújítani, ahogyan ezt Bartók Béla tette. Rá hivatkoznék, ha szabad emlegetni a Horthy elől emigráló Bartók Béla nevét. Aki nem ismeri a múltat, mondják, nem ismeri a jelent sem. Helyes, de csak akkor, ha egy másik gondolattal párosul. Aki nem képes kritikusan szemlélni a jelent, az képtelen megismerni a múltat.

Otthon és idegenben

Az egyik távoli rokonom fiát várja a németországi munkahely. Azt mondja, nem bírja tovább a megaláztatást. Miféle megaláztatás, kérdem. Az, hogy hallgatásra kényszerítenek, válaszolja. Ha már hallgatni kell, akkor hallgassak idegenben. Akár író is lehetne belőle, gondolom, de szerencséjére jobb pályát választott. Építészmérnök.

A hűségről

Hűség. Ez azt jelenti, hogy vállalom a száműzetést.

Találgatások

A Neue Zürcher Zeitungban szellemes jegyzet Max Frischről, a „barátságtalan íróról”, aki rombolta a svájci önképet. A Danas mai számában olvasom, hogy a VMSZ a Szerb Hatalmi Párt győzelme esetén kormányzati pozícióra számít. Az egyik fiatal belgrádi elemző telefonon arról faggat, hogy hiteles-e a hír. Fogalmam sincs, válaszolom, s Márait idézem, aki naplójában azt találta lejegyezni, hogy mindezt, ami van és lesz, közönnyel kell elviselni. „De az is igaz, hogy a közönybe bele lehet halni”, tette hozzá sajátos öniróniával.