Peer Gynt hagymája

2016, szeptember

Az utolsó európai mondat

Márai 1935 decemberében Napóleont idézi, aki egy alkalommal kijelentette: „Mert inkább s jobban vagyok európai, mint francia, s éppen úgy kétségbeesnék, mint ön, ha egy szép reggelen ésszrevenném, hogy Európa nincs többé.” Márai szerint ez volt az utolsó európai mondat. Az életével játszik az író, közíró, aki leírná ezt a mondatot, fűzte tovább Márai 1935 telén a gondolatot. De 2016 őszén ugyanúgy veszélyes ezt leírni. A harmincas években Európa katasztrófába tántorgott, ám a tömegek nem hittek azoknak, akik a katasztrófára figyelmeztettek. Hasonló dolog történik manapság is. A politikusok szónokolnak és ígérgetnek, az írók írnak, a bankárok hitelt kínálnak, az egyre sikkesebben öltözködő nők egyre szebbek, a városi buszok viszonylag pontosan közlekednek, piacon a kofák alkudoznak, az oligarchák gazdagodnak, a szegénye szegényednek, az átlagemberek pedig vigasztalásként szórakoznak. Élvezzük az életet, mondogatják, aztán bebújnak kis kuckójukba azzal áltatva magukat, hogy, cseppet sem érinti őket, ami a nagyvilágban történik, mivelhogy a katasztrófa „csak” nemzetközi jellegű. Hitegetik magukat: ha kikergetik az országából a „migránsokat”; akkor lesz munka, lakás, nyugalom, holott a menekültkérdés csak egy szegmense Európa elvesztésének. A mi gyávaságunk  veszejti el Európát, mert gyávaságból nem merünk európaiak lenni, nem merjük megismételni az „utolsó európai mondatot”. Utódaink majd rádöbbennek, Európa-ellenesség következményére és bűnére, sajnos, túlkésőn, mert akkorra Európa csak egy földrész lesz – és semmi több.

Remény

Fejjel rohanni a valóságnak! Lehet, hogy ezzel elkerülhető lesz a szégyen.

Nonpareille-multikulturalizmus

A dolgozószobámból kiszabadulva legszívesebben Újvidék központjában ténfergek. A város eltűnt lelkét keresem. Talán rátalálok, biztatom magam, ha nem éppen most, akkor legalább az utolsó, a legeslegutolsó órában. Az utca embere egyre többet beszél a politikáról, dicséri a kormányfőt és szidja a kormányt, betér az üzletbe, újra szidja a kormányt, aztán a szavazófülkében kormányra szavaz. Teljesen abszurd ellentmondás! Nem oldom meg a rejtélyt, mert nem vagyok holdudvari illetve politikai elemző, akikből az utóbbi időben annyi van, mint az égen a csillag, az egyiket az egyik párt pátyolgatja, a másikat a másik, őket nem érdekli a rejtély csak a párt. Inkább olvasom a pártok által kiutált független kommentátorokat, ám nem vagyok se holdudvari elemző, sem független kommentátor, csak  a könyvei közül kilépő tanú és megfigyelő. Gombrowicz kérdezte naplóírás közben: „Magaddal beszélsz, hogy mások hallgassanak?” Én is így vagyok vele. Az elemzőben túl nagy a lojalitás, a független kommentátor pedig elképzelhetetlen nagy önbizalom nélkül.  Hiányzik belőlem a lojalitás is, az önbizalom is, ezért maradok naplóíró tanú.  Tanúként évek óta figyelem az újvidéki rejtélyt: a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség politikai frigyének gyümölcsét. Közel három év után arra döbbenek rá, hogy olyan ez a frigy, mint Peer Gynt hagymája. „Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!/ Dehát a magját meg sohasem lelem?”, mondja egyik nevezetes monológjában az erdőben  vadhagymát gyűjtő Peer Gynt. Nézelődőm, kémlelődőm, s észreveszem, hogy a városban egyre több a városatyák által ajnározott felirat, eligazítás, s elégedetten veszem tudomásul, hogy angolul is akadnak útmutatók, tájékoztatók, de a multikulturális városban nem találom a magyar nyelvűt. Se a románt, se a szlovákot. Azokat legfeljebb néhány hivatalos épületre biggyesztik ki, hogy legyen mit mutogatni a külföldi delegációknak. Megszületett az egynyelvű multikulturalizmus. Ám létezik ennél is egzotikusabb jelenség: a Katolikus portán levő Kulturális Központ falán elhelyezett címtábla a nonpareille-multikulturalizmusról tanúskodik, melynek láttán a Neue Zürcher Zeitung tudósítójával rabelais-i kacajra fakadtunk. Államnyelven hatalmas betűkkel írjak az intézmény nevét, a nemzeti kisebbségek nyelvén pedig olyan kicsivel, hogy fél méter távolságból sem olvasható. Had tudja a polgár, hogy ki a kicsi és ki a nagy. Ennek láttán eszembe jut Aleksandar Vučić kormányfő a zágrábi Jutarnji listnek adott interjúja, miszerint a haladók a Vajdaságból „multikulturális oázist” teremtenek. Milyen szépen hangzik!  Csak az a gond, hogy nem vagyok a politikai nyilatkozatokat mérlegelő „elemző”, tehát az oázist nem a pártirodákban, a pártemberek szónoklataiban keresem, hanem a hétköznapi életben, az emberi lelkekben, vagy ha akarjuk a városok utcáin, terein.  Hámozom tovább a hagymát, s olvasom, hogy az újvidéki Jogtudományi Kar nem tette lehetőéve, hogy a jelentkezők anyanyelvükön vizsgázzanak.  A bíróság a Karnak adott igazat. Fellebbezni lehet, majd kiderül a végeredmény. Aztán újabb gerezdet tépek le. A magyar nyelven tanulók száma a remek kormánykoalíció után továbbra is csökken, ám a koalíció tagja a Vajdasági Magyar Szövetség kiváló eredményekről számol be. A részarányos foglalkoztatási törvényből végül is lírai hangú ajánlás lett.  Egy kivétel mégis akad: Zomborban takarékossági okok miatt elbocsájtottak tíz könyvtárost, ebből öt magyart és öt szerbet. Nagyon helyes: viseljük részarányosan a terheket. Ez tényleg hitelt érdemlő lenne, ha a városi közgyűlés tagjai között fele szerb és fele magyar lenne. Szóval vannak ilyen mesés apróságok ebben a pártkoalícióban. Tépdesem a hagymát, a végén Peer Gynt igazához jutok. Sok a burok, de nincs magja.

A jezsuiták hangja

 A magyarországi jezsuiták a HVG-vel folytatott háttérbeszélgetésben elmondták a véleményüket kvótanépszavazásról is. Szerintük vegyenek részt a szavazáson a hívük, ám a lelkiismeretére bízzák, hogy igent, nemet karikáznak be, avagy érvénytelen szavazatot adnak-e le. Aggódnak viszont, mert Magyarországon a bevándorlási hullám félelemkeltő jelleget kapott. Meggyőződésük szerint a jelenlegi migráció összetettebb jelenség. Attól is tartanak, hogy a kvótanépszavazás hatással lesz a határon túli, illetve a Nyugaton munkát vállaló magyarok helyzetére is. A bevándorláspolitikával kapcsolatban nyilatkozott Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát is. Szerinte vitatható a politikusok által hangoztatott jelszó, miszerint a migránsoktól védjük a keresztény Európát. „Hagyományaink keresztény gyökerűek, de tetteinkben, hozzáállásunkban nem vagyunk azok.” A jezsuita főapát keményen elutasította az újabban divatos liberális szitokszót is. „Egyszerűbb megoldás valakire a liberális jelszót ráragasztani, mint tájékozódni a világ dolgairól, nyitott szellemmel gondolkodva a realitásokból kiindulni.” Hogy a főapát számol a realitásokkal, azt a következő megrázó mondata is sugallja, „Európa ma olyan, mint a Titanic. Fönt a Wiener Walzert húzzák, de lenn már ömlik a víz.” A népvándorlások újabb hulláma csak az egyik, de nem az egyetlen nagy kihívás, amellyel számolnunk kell. Kende Péter az 56-ban disszidált, s évtizedeken át egy francia szociológiai intézetben dolgozó társadalomtudós szerint (A népvándorlások jelenkori hulláma, Mozgó Világ, 2016/9) Európa története valójában a népvándorlások története, amit mindeddig Európa sikerrel oldott meg. Újabban az iszlámizmus hatására azonban akadályok merültek fel. Az doktrína, hogy az „isteni törvény az állami felett áll” merőben különbözik az európai értékrendtől. Az új áthidalás sok tényezőtől függ. Egyrészt a védelemtől, az ellenőrzéstől, másrészt azonban attól is, hogy a befogadó nemzetnek erős identitása legyen, továbbá attól is, hogy a bevándorló közösségek ne alkossanak elkülönülő közösségeket. Ha azonban a bevándorlók megalázó elkülönítésben részesülnek, akkor könnyen sor kerülhet a „civilizációk háborújára”, írja Kende Péter. A kihívás óriási, főleg akkor, ha ismerjük a demográfiai előrejelzéseket. Európa népességcsökkenése félelmetes, főleg a volt szocialista országokban, melyeknek egy része a bevándorlás legradikálisabb ellenzője.

Keresni vagy megtalálni

A Provinciában nem az a gond, hogy az író sokáig keresi a helyét, hanem az, hogy túl gyorsan megtalálja.

Az egyház nem azonosulhat egyetlen párttal sem

Végre a vajdasági egyházi körökből is izgalmas gondolatra leltem. A szabadkai 7 Napban dr. Német László SVD, nagybecskereki püspök mértéktartó, talán kissé óvatosnak, körünkben viszont bátornak is nevezhető (lám, minden relatív!)  cikket irt az egyház feladatáról, elkötelezettségéről. „Az Egyház az igazságosság és a szegények szószólója, éppen azért, mert nem azonosítja magát sem politikusokkal, sem pártérdekekkel. Csak ilyen függetlenségben taníthatja a maga kritériumait és a romolhatatlan értékeket, vezetheti az emberek lelkiismeretét és ajánlhat föl olyan életmintát, mely meghaladja a politika kereteit”,  idézi  XVI. Benedek pápa szavait. A nagybecskereki püspök által idézett mondat, remélhetően jó irányba tereli a hívőket és a nem hívőket, s a pártjelvényekkel flangáló vajdasági katolikus papokat is. Nagyobb szociális érzékenységre lenne szükség és kevesebb flangálásra a pártirodákban.

Permanens hidegháború

Lezajlottak a horvátországi választások. Nem tudom, folytatódik-e Szerbia és Horvátország közöti hidegháború, amelyet az újságcímek hirdetnek. Ki a csetnik, ki az usztasa? Ilyen kérdésekkel van teli a sajtó. Úgy tűnik, ennek a történetnek soha sem lesz vége.  Érdekes, hogy a manapság inkább fásultan olvasom a kommentárok első mondatait, tudomásul veszem a történteket, aztán félreteszem az újságot. Nincs erőm egyet sem végigolvasni.

Sírfelirat

Bölcs ember volt. Volt mersze tévedni! Ezt a sirt nem ápolja senki.

Családi Kör, 2016. 09.08.