Pártbárók és pártpáriák
2011. december
Apácák és vitézek
Hiába várom a fehér karácsonyt. Krúdyval szólva a havat megették a farkasok. Furcsa tél, az emberek az eljövendő természeti katasztrófáról beszélnek. Krúdy elbeszéléseit olvasom. Többek között megírta saját legendáját Jézus megjelenéséről. Az apácák ledobálták köntöseiket, s a vitézekkel vad táncba fogtak a tűz körül. Javában tartott az orgia, amikor megjelent egy aranyvértes vitéz, kardjával megérintette a kőcölöpön álló asztalt, amely azonnal összeroskadt. Menekültek az apácák, a vitézek, s őrjöngő jajkiáltás töltötte meg a vörösbarátok kolostorát. Krúdyt olvasva feltárul a magyar vidék élete, s a legkisebb részletben is feltárul a Monarchia szelleme. A mosolyban, a szerelemben, a haragban. És az ember megjelenhetett a nyilvánosság előtt Mária Terézia korabeli gárdista ruhában. És Pendelén sarkantyús csizmában jártak az asszonyok. Észre sem veszem, hogy hajnalodik.
Az istenhit nem banális dolog
Cs. Szabó László esszéje Viktor Hugóról (az esztéták kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Flaubert rajongott érte), aki átérezte az Istennel telített úr „lenyűgöző borzalmát”. Hugo Istene hasonlít Ady Istenéhez. „Istenük vándorló, kozmikus örvényben lakik, lehúzza s visszalöki, beszívja és elereszti választottját, a fulladás gyönyöre és a feledés keserűsége között játszik velük”, írja Cs. Szabó László. Az istenhit mégsem olyan banális dolog, mint ahogy a neofita hívők vélik.
Milošević pamlagán
A BN tévében Dragan Hadži Antić, a Politika egykori főszerkesztője, a család barátja bejelentette, hogy Mirjana Marković új könyvében dokumentálni fogja, hogy kik ültek Milošević pamlagán. Bizony, bizony, szívesen járogattak hozzá a mai hatalomtartók is, ironizál Milošević pártlapjának hírhedt főnöke. Akkor is, ma is Mirjana Marković volt a nepotista uralom – amikor családon belül osztják fel a hatalmat – mindmáig kirívó jelképe. Kétségtelen, hogy a Milošević felesége sokat tud, és lesznek meglepetések. Dragan Hadži Antić neveket sorol fel, akik ma is a hatalomban ülnek, és szívesen ellátogattak a családi házba. Aleksandar Tijanič (ma a közszolgálati tévé vezérigazgatója) erre az alkalomra új öltönyt vásárolt maguknak. Marković asszony véleményére cseppet sem vagyok kíváncsi, de a dokumentumok fontosak. Végül is minden dokumentumnak nyilvánosságra kell kerülnie, még akkor is, ha ez sokakban nemtetszést vált ki. Ez történt, például, a Visszaélés az intézményekkel című könyvvel is, amely azt regisztrálja, hogy Milošević rendszerében ki, milyen funkciót viselt. Nem ítélkezik, hanem pontos adatokat közöl. Ki, mikor volt miniszter? Ki és meddig volt képviselő? Kik voltak a pártvezetés tagjai? A példát azok a német könyvek szolgáltatták, amelyek precízen dokumentálták, hogy ki, milyen tisztséget töltött be a náci uralom idején. Jellemző, hogy erről a könyvről nem adott hírt a vajdasági magyar pártsajtó, hiszen akkor napvilágra kellett volna hoznia, hogy néhány jeles vajdasági magyar személyiség is a nomenklatúrába tartozott. Most viszont a sajtószabadság elfojtásáról Szavak és gonosztettek, a Rendszerváltási Intézmény kiadásában (1911) új, tanulságos könyv látott napvilágot. Nem új keletű jelenség, a doktrínát legfrappánsabban Tito marsall fogalmazta meg, 1959-ben a Jugoszláv Újságíró Szövetséghez intézett levelében. Dióhéjban ezeket mondta: Jugoszláviában a sajtó szabad, de összhangban kell lennie a hatalom képviselőinek nézeteivel. Ismerős doktrína manapság a kisebbségben is, hiszen napról-napra halljuk, hogy a sajtónk szabad, csakhogy nem kerülhet ellentétbe a vezető testületekkel. Tehát akkor szabad, ha a testületek véleményét visszhangozza. Ezt a szívós, a köztudatba mélyen beépülő hagyományt ápolják azok, akik a többpártrendszer keretei között az egypártrendszerű technikát érvényesítik, vagyis átemelik a pártállami hagyományt. Tito bizonyára elégedetten dörzsöli a markát a sírjában. Ezért van tele a sajtó a vezérekkel készült interjúkkal, ezért tilos a vezéreket bírálni. Mindmáig a volt szocialista országok fájó kérdése ez, főleg azért, mert a gazdasági élet pártfüggő, és ennek következtében a média is pártfüggő. Az sem véletlen, hogy éppen ezekben a társadalmakban a médiaszabadság továbbra is fájó kérdés, és az is érthető, hogy a szociológusok éppen a sajtószabadság szintjével mérik a demokratikus állapotokat. Évtizedeknek kell elmúlnia, hogy ezekben az országokban a gazdaság megszabaduljon a pártfüggőségtől, emancipálódjon a napi politikától az új kapitalista, nagytőkés réteg, továbbá kialakuljon az autonóm középosztály. Ezekben az országokban vannak demokraták, de a teljes értékű demokratikus rendszer várat magára. Különösképpen meghatározó ez a kisebbségi közösségekben, amelyekben a kisebbségi politika mögött nincs kisebbségi gazdasági struktúra. Lehet, hogy ha egyszer elérjük a teljes értékű politikai autonómiát, ám specifikus kisebbségi gazdasági struktúra nélkül az autonómia csonka marad, ami azt jelenti, hogy továbbra is állam- és alapítványfüggő lesz, tehát a közélet – és vele együtt a média – teljes mértékben ki lesz szolgáltatva a napi politikának és a kisebbségen belüli hatalmi harcnak. Egyedüli kiút lenne az önkorlátozó kisebbségi hatalom, ami azonban pusztán erkölcsi normának számít, és problematikus, hogy azok, akik harcolnak a hatalomért, milyen mértékben vetik alá magukat az erkölcsi törvényeknek.
Mivé lett a nemzeti szellem?
Exilium vita est, tűzte ki Viktor Hugo a jelszót ebédlőjének gerendájára. Így őrizte a francia nemzeti szellemet. Manapság azonban a nemzeti szellem a politikusok prédája lett. Egyedüli menhelye az exilium
Kései ima
Az idős 75 éves asszony halála előtt öklét magasba emelte, valamit mondani akart, de egy szó sem jött ki a torkán. Komor tekintete és haragos arcvonása elárulta, hogy a világgal akar leszámolni. Így halt meg. Nem élt az utolsó szó jogával, bizonyára azért, mert úgy érezte, hogy elkésett vele. Sajnos, az életünk is ilyen, nem élünk az utolsó szó jogával, mert úgy érezzük, úgyis hiábavaló. Ezzel a tudattal élünk az utolsó pillanatig, amikor tudomásul kell vennünk, hogy elkéstünk.
A szecesszió kísértete
Vuk Jeremić szerint Koszovót azért is kell védeni, hogy elejét vegyék Szerbia további csonkításának. A szecesszió kísértete járja be Szerbiát.
Pártokrata abszolutizmus
Csak mosolyogni tudok a helyi kisebbségi politikusok bosszúálló sértődésén, ha egészen ártatlan, lényegében mellékes kérdéseket érintő bírálat éri őket. Megmosolyogtató jelenség, hiszen a mai világban egyre élesebb bírálat éri az Európát válságba vezető politikai osztályt. A politikai osztály, írja Hanns Herbert von Armin, a berlini Tagesspiegelben, pártokrata abszolutizmust vezetett be és egyre jobban elidegenedik a társadalomtól. Betartja a törvényeket, de nincs ebben semmi meglepő, hiszen ő hozza a neki megfelelő törvényeket. Nem csoda, hogy a polgárok egyre jobban undorodnak a politikától, s terjed a polgári engedetlenség. Növekszik tömegek és a politikusok közötti feszültség. Erre a politikusok kijátszzák utolsó kártyájukat is: a nacionalizmust, a patriotizmust. Olyan nemzethűséget diktálnak, amely a hozzájuk való hűséget írja elő. Teljes meghunyászkodást követelnek.
A párttagság, mint biznisz
A pártstatisztikák szerint kétmillió szerbiai polgár tagja valamelyik pártnak. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik nagykorú polgár pártag, s ez európai rekordnak számít. A pártstatisztikák azonban csalókák, az emberek ugyanis beiratkoznak valamelyik pártba, hogy könnyebben kapjanak munkát, mert, mint ahogy az egyik rangos politikus elárulta, még a takarítónők alkalmazásakor is számít, hogy az illető párttag vagy nem. Ez érvényes az élet minden területére, kezdve az irodalomtól egészen a portásokig. Legfeljebb a kukázóknál nem számít. Köztük teljes a demokrácia és nem csorbul az esélyegyenlőség. A nagy kutakodás közben sok polgár egyszerre több pártnak lesz tagja, mert ha az egyik ellenzékbe szorul, a másikban keresi a helyét, csakhogy elfelejt kiiratkozni egykori pártjából, úgyhogy formálisan egyszerre több párt tagja lesz. Ők a szegény pártpáriák. Vannak azonban ügyes karrieristák, akik egyszerre több vasat tartanak a tűzben. Néha úgy viselkednek, mint a profi focisták átigazolás közben. A pártvándorok útjai kiszámíthatatlanok: a szocialista átevez a demokraták közé, a polgári liberális párt tagja minden lelkiismeret furdalás nélkül foglal helyet a liberalizmust kárhoztató kisebbségi pártban. Egyszerre jól érezte magát több pártban is. Az a fontos, hogy a párt hozzon valamit a konyhára. A párttagság ma jó biznisz!
Boldog nacionalista új esztendőt
Boldog nacionalista újesztendőt, olvasom az E-novine honlapján. 1968-ban azt reméltem, hogy a szabadság érkezik, 1989-ban pedig a demokráciában reménykedtem. Ezzé lettek a remények!
Családi Kör, 2011. december 29