Végel László: Peremvidéki palackposta  |  Papp Sándor Zsigmond ajánlója

A kellemetlen tanú

Jót tenne a magyarságunknak, ha Végelt ismernénk, írta pár éve róla Esterházy Péter. És bár az életműsorozatának már a nyolcadik kötete jelent meg, még beszélünk róla annyit, amennyit megérdemelne. Erről a peremvidéki európairól. Arról, ahogyan ő látja a világot Újvidékről, és ahogy védi – mint Márai az eltűnő polgárt – a lassan elszivárgó tágasságot.

Azzal az elhatározással indult el  Végel László  életműsorozatának kiadása 2012-ben a  Bűnhődés  című könyvében naplóregénnyel, hogy a németországi kiadások és sikerek után bizonyított „itthon is ideje őt felfedezni”. Azóta történt egy s más, lepergett majdhogynem egy évtized, a könyvek is csordogáltak szép lassan, ma már a nyolcadiknál ​​tartunk, de az áttörés, amire vártak és vártunk, valami nem következett be. Pedig a regények és naplók bárkit meggyőzhettek volna arról, hogy az egyik legfontosabb kortárs szerző küldött rendszeresen helyzetjelentéstit Újvidékről.

Ott volt, amikor szétesett Jugoszlávia, ott volt az 1999-es NATO-bombázásoknál ( Exterritórium ), de nem csak a város zűrzavaros jelenében, hanem a múltjába is rendre elmerül (Neoplanta , avagy az Ígéret Földje ). Ő is olyan, mint  Márai , azzal a különlegesgel, hogy ő egy pillanatig sem hagyta cserben saját szellemi közegét, az ő többnyelvű és többkultúrájú Kassáját. S bár Végel nem itt, hanem Szenttamáson született, Újvidék lett a megkerülhetetlen városa. Ahogy 2001-ben írja a naplójába, amikor az egyik írókollégája megállítja az utcán: „Te még mindig Újvidéken élsz? (…) Elengedem a fülem mellett, mert nem akarok túl bonyolult magyarázatba kezdeni. Mármint a gyökerekről és egyéb banális dolgokról, amelyekkel többnyire dicsekedni szoktak az írók. ”

Nem véletlen a párhuzam, hiszen a Peremvidéki palackpostában többször bukkan fel Márai neve. Ahogy Claudio Magris is, és vele kapcsán Trieszt. Mindhárman egy olyan, lassan elszivárgó tágasságot, tápláló sokszínűséget védelmeztek a városuk kapcsán, amelynek ma már csak a nyomai sejlenek fel itt-ott. Ám az ő számukra ez volt az igazi szülőföld, a szövegeik titkos hajtóereje, és minden erejükkel próbálták védeni – amíg csak lehetett – azt az eszmét, amit a közeg leginkább képviselt. És ez leginkább az európai gyökerű polgárság volt. A kozmopolita légkör.

Végel ezt a tágasságot, a peremvidék nyújtotta életmódot védi azoktól, akik mindenáron a maguk szája íze szerint szeretnék szűkíteni a közeget: legfőképp a kardcsörtető nacionalistáktól, az ellenséget kereső szerbektől, a magyarsággal üzletelő újgazdagoktól, de azon kollégáitól is, akik a háború szele elől Pestig menekültek, s ott kiválóan megélnek az áldozati szerepükből. S mindezt világos és szelíd érvekkel, gondolatfutamokkal megtámasztva, de igen határozottan. Tagadva a hősiességet és pátoszt. „Nem vagyok gladiátor, az ítéletmondáshoz nincs mindig kedvem, annál is inkább, mert nem vagyok ítélőbíró csak megfigyelő, néha kellemetlen tanú.”

Az 1991 és 2020 közötti időszakot öleli fel az újvidéki napló, ám ez kissé félrevezető, mert a kilencvenes éveket csak pár bejegyzés képviseli, az igazi hangsúly az utóbbi húsz év történésein, változásain van, egészen a világjárvány mindent átíró fejleményéig. A Peremvidéki palackposta egyszerre olvasónapló (a szívéhez közel álló szerzők és művek, kortársak vonulnak fel), a kisebbségi élet tűpontos krónikája. Miközben bepillantást enged az Európát járó (főként Budapestet és Berlint) író életébe és műhelyébe, hiszen ott vagyunk egy-egy regény születésénél is. Megosztja velünk a felmerülő dilemmákat, zsákutcákat. S persze folyton reflektál korábbi műveire, kiegészíti vagy továbbírja azokat, és töpreng, vizsgálgat, morfondíroz. Mintha csak Márait látnánk a maga egyik őrjáratán.

És abban is van hasonlóság, hogy miként a kassai írónak is a visszaemlékezések (Egy polgár vallomásai) és a naplói adták az életmű gerincét és kiemelkedő vonulatát, úgy Végel esszébe hajló bejegyzései is a legerősebb pontjai az írói pályának. Ebben a szerepben érzi magát igazán elemében, és ennek a szerepnek a különféle alakváltozásai adják rendszerint a regények alapjait is.

Ő a „kellemetlen tanú”, a „megfigyelő”, akit a legtöbben félretolnának vagy elhallgattatnának, mert mindent kimond, mindent szóvátesz, ami bántja, amit romlásnak érzékel.

S ebből van, nem is kevés. Szerencsére akadnak vele egyívású, hasonlóan gondolkodó kortársak is. Ám az alapélmény mégis a magány, az elszigeteltség maró érzete. Hiszen túl nagyvonalúan gondolkodik egy egyre inkább kirekesztő, korlátokat vonó világban.

Aki szerette Márai éles és olyakor sommás ítéleteit, politikai helyzetjelentéseit, az még inkább szeretni fogja a rokonlelkét, aki ugyanúgy nem tartozik látványosan sehová: sem Magyarország új uraihoz, sem a helyzetből hasznot húzó, jól helyezkedő vajdaságiakhoz, sem a gazdaként viselkedő szerbekhez. A szellem konok és kérlelhetetlen emberei az ő igazi kortársai Camus-től Mann-non át Danilo Kišsig. És közben védi Újvidék régi arculatát, monarchiabeli szellemiségét, keresi gazdag örökségének helyét, máig ható érvényességét. Önmagát képviseli. Peremvidéki európaiságát. „Ülök a lakásban, és arra gondolok, hogy a diktatúra úgy lopakodik közénk, mint a természeti katasztrófa. Nem tervezek semmit. Oda jutottam, ahová nem kívántam: az írás menekülés lett számomra.”

Bizony jó lenne őt végre itthon is felfedezni. Olvasóként, íróként, gondolkodóként. Vagy ahogy  Esterházy Péter  írta találóan: milyen jót tenne a magyarságunknak, ha „Végelt ismernék. Azt, ahogy ő tud beszélni a kisebbségi-létről, provincia és centrum (?), Provincia és provincializmus viszonyáról, régióról és világegészről, magyarságról mint európaiságról, racionálisan és érzelemmel, helyi tapasztalatokkal (élelttel) és világnyi kitekintéssel ”.

VÉGEL LÁSZLÓ legutóbbi művei:  Temetetlen múltunk; Két tükör között; Balkáni szépség, avagy Slemil fatúja.