A Magyar Szó szerkesztősége sajnálatos „esetének” két szintje van. Az első a politikai pluralizmushoz való viszonyulás, a második pedig a hatalomnak a nemzeti kisebbséghez való viszonyulása. Az első kérdéskörben a legfontosabb, hogy egyrészt ütközésről van szó, amely egy nem szabad, de többpárti választásokon legitimitást nyert struktúra és egy olyan lap között jött létre, amely Szerbia pluralista politikai színterét szeretné kifejezésre juttatni. Tudjuk, hogy a jelenlegi vajdasági politikai elit, amelynek szinte egészében véve magas beosztása volt az egypártrendszerben, nem tett megjegyzést a lap hangvételére akkor, amikor annak közlönyjellege volt. Ez az örökség továbbra is tájékozódási pontként szolgál. Amikor ugyanis pluralizmusról van szó, akkor emlékeztetnünk kell arra, hogy az ember, aki az uralkodó párt teljes bizalmát élvezi, kijelentette: a lapban csupán a szövegek öt százaléka nincs összhangban az egypárti vajdasági képviselőház sugallataival. Öt százalék pluralizmus miatt került sor erre a konfliktusra. Hogy mennyire indokolatlanul, bizonyítja az a tény is, hogy az uralkodó párt vezetői gyakran és elégedetten nyugtázzák, a szerbiai médiumokban fejlett a politikai pluralizmus, és ezt nagy vívmánynak tartják.
A Magyar Szó kivételesen kellemetlen helyzetben van, amennyiben átfogóan fejezi ki Szerbia politikai légkörét, és ezen belül teret ad a magyar kisebbség – ugyancsak sokrétű – politikai törekvéseinek. Szerb nyelven a médiumok széles skálája fejezi ki a változatosságot – a háború és a béke tekintetében is. Magyar nyelven viszont – persze objektív okonál fogva – szűkített mediális térségben kell kifejeznie Szerbia politikai pluralizmusát. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a probléma valójában az, hogy a lapban csak öt százalék volt a pluralizmus.
A vajdasági kormányzat nem többpárti választásokon nyerte el legitimitását. A köztársaság vezető személyiségei, az ellenzéki pártok vezetői, hangsúlyoznom kell, kivétel nélkül ismételgetik: Szerbia a legmagasabb európai standardok szerint szeretné biztosítani a nemzeti kisebbségek jogait. Ebben a kérdésben nincs nézeteltérés az uralkodó és az ellenzéki pártok között. Persze, akárcsak az élet más területein, itt sem lehet mechanikusan átvenni az egypártrendszer szabványait. Az európai kisebbségi standardok és a többpárti parlamentárizmus viszonyát a politikai rendszer keretében, törvénnyel, intézményes megoldásokkal kell rendezni.
Ez nem egyszerű feladat. Türelmet, konszenzust, toleranciát, s elsősorban politikai bölcsességet követel. Miközben Szerbia köztisztségviselői az európai standardokra helyezik a hangsúlyt, a vajdasági képviselőházi küldöttek nem ebben a szellemben keresik a jogi és rendszerbeli megoldásokat. Ha legalább valamiféle elképzelésekkel rukkolnának elő! Valamiféle tervezettel! Ehelyett a pártállam szólamait ismételgetik. Tehát van egy örökölt „önigazgatási kisebbségi” modell, amely már működésképtelen, de helyette nem jött létre, egy másik és működőképes. Vákuumban élünk, amely feszültségeket teremt. A minap például a Belgrádi TV kommentárját hallgattam, amelyben elhangzott, hogy a kisebbségek számára minden jogállomban biztosítják a kulturális autonómiát. Ez a minimum. Tudjuk, hogy a kulturális autonómia egy törvénnyel konstituált, jogilag, alkotmánnyal hitelesített struktúra, ilyesmi pedig nincs biztosítva a vajdasági nemzeti kisebbségiek életében. Az élet pedig napról-napra új kérdéseket vet fel. Gondbaejtő a vajdasági nemzeti kisebbségiek lélekszámának rohamos csökkenése. A magyarok lélekszáma a hetvenes években ugrásszerűen kezdett zuhanni. Ez meghaladta az európai standardokat. Ugyanebben az időben az oktatási rendszer eróziója is megindult, s erről a szerbiai közvélemény semmit sem tud.
Ebben a helyzetbe paradigma értékű Maróti úr kinevezése a Fórum Kiadóház vezérigazgatójói posztjára, majd később a Magyar Szó főszerkesztői tisztségére. Ezt csak olyan kormányzat teheti meg, amelynek semmiféle elképzelése sincs a kisebbségiek jövőjéről. Ez kompromittálja a nemzeti kisebbségek helyzetének európai színtű megoldásáról tett kinyilatkoztaásokat. Kinek van erre szüksége? Meggyőződésem szerint, a szerb nemzet nem követeli ezt. Képzeljük csak el azokat a „mércéket”, amelyek alapján a nemzetiségi könyvekat, folyóiratokat, újságokat biztosító kiadóház élére olyan személyt neveznek ki, aki a nevét sem tudja becsületesen aláírni az anyanyelvén. Ez a személy nyilvánosan kijelenti, hogy alkalmazzanak mellé fordítót, ha nincsenek megelégedve a nyelvtudásával.
Meggyőződésem a szerb kulturális élet képviselői elítélik az ilyesmit. Ez megalázza a kisebbséget, de megalázza a többséget is. Hogyan értelmezik mindezt a politikusok, azt nem tudom előrelátni, de remélem, hogy ha őszintén esküdtek fel az európai mércékre, akkor a leghatározottabban elhatárolják magukat az ilyesféle kinevezésektől.
Végel László
Borba, Belgrád, 1991. december 7.