Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. szeptember 9., szerda
A szerb kormánypárti sajtó és a kormánypárt politikusai örömmámorban ünneplik Vučić elnök sikeres washingtoni tárgyalását. Ennek hallatára először Kung mester szavai jutnak eszembe: „Sima modor és hízelgő szó ritkán az erkölcs jele”. Pár nap múlva azonban már a kormánykörökben is észlelhető némi zavar. Vučić szóvivője egyenesen azt állítja, hogy a Vučić által aláirt papíron nem szerepel Szerbia nagykövetségének Jeruzsálembe való áthelyezése. Az elnök nem írt alá ilyesmit. Az Arab Liga viszont tiltakozik. Erdogan is felemelte szavát. Oroszország felől is fagyos szelek érkeznek, nemcsak Jeruzsálem miatt, hanem a gázvásárlás miatt is. Kína hallgat, de cselekedni fog, hiszen a Huawei esetében Amerika szekerét toljuk. A legnagyobb gond azonban mégis az egyensúlypolitika felborulása, amelyre a jelenlegi kormány esküdött. Igazándiból az egyensúlypolitika a berlini fal ledöntése után elbizonytalanodott, hiszen egy sokkal dinamikusabb a „fix pozíciót” megszüntető szisztéma született. A rugalmasságot igénylő helyzetben Szerbiában viszont kivételesen erős az orosz érzelmi barátság „fix pozíciója” ellehetetleníti a rugalmasságot. A gyökerei mélyek, lehetetlen kitépni őket. Ez nem csupán az egyik vagy a másik politikus vagy párt műve, hanem a lakosság többségének érzelmi elkötelezettsége. A polgárok többsége a nyugati életformát kedvelő orosz érzelmű polgár. Szabadon szeretnének utazni Párizsba, miközben Moszkváról álmodoznak, mint Csehov hősnői. Az autokrata pártra szavaznak, de lázadónak és dacosnak tartják magukat. Hogyan is lehet egy olyan országot kormányozni, ahol 246 féle sajt van? – panaszkodott egy alkalommal De Gaulle. Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások tombolnak? Szerbia kiszámíthatatlan – talán ez a legrokonszenvesebb benne.