Örömóda és Kalasnyikov
2016. február
Balkáni vagy európai oratórium?
Január 31-e a What is Europe szarajevói bemutatója. Anikó arról faggatja Urbán András rendezőt, hogy elégedett-e? Urbán bizonytalan arckifejezéssel hosszasan maga elé néz, és nem mond semmit. Sejtelmesen hallgat. Ismerem ezt a tétova tekintetet, ebben különbözik a legtöbb rendezőtől, akik a bemutató előtti órákban szinte eufórikusan magabiztosak. Örülök, hogy az itteni közönség nem ismer, így elvegyülhetek a tömegben és érdeklődéssel nézhetem az előadást és fürkészhettem a közönség reakcióját is. Ugyanazt az érzést tapasztaltam meg, mint a Neoplanta bemutatóján, a színpadon elhangzott mondatok hangsúlyosabbak, mint a regényben. Szarajevóban különben is minden szónak baljós visszhangja van. Az egyik egyetemi tanárnő tegnapi története jut eszembe. Az egyik szarajevói színházban dolgozó dramaturgot az igazgató magához rendelt és a kezébe nyomta a felmondását. Miért? – kérdezte. Az igazgató annyit válaszolt, hogy amikor kilépett az utcára, akkor őt soha sem találta el egyetlen egy gránát sem. Ez számára annyit jelent, hogy nem volt elég hazafi. Sokat hallottam a vegyesházasságokban élők drámájáról. Ők nem maradhattak Szarajevóban, de nem menekülhettek Szerbiába vagy Horvátországba sem. Többnyire Bécsben találtak hazára. A legcélszerűbb volt idegennek lenni, magyarázták. A hontalanság tudata itt mindennapi érzés. Magától értetődő. Jugoszlávia szétesésével nemcsak egyes emberek, hanem Bosznia lett hontalan. Előtte viszont fogoly volt. Szerbia és Horvátország rabja. Még most is vészjóslóan villan fel a kérdés, hogy mi legyen: fogoly vagy hontalan? Ezekkel az élményekkel magyarázhatók a hontalanságról szóló részek hatásai az előadásban. Az életérzés máig fojtogatja Szarajevót és egész Boszniát. Pontosan fogalmaztam a What is Yugoslaviában, lehet, hogy sorsszerű volt az ország szétesése, amelyben egyszerre voltunk rabok és börtönőrök. Becstelen háborúban semmisítettük meg azt aminek magától kellett volna megszűnnie. Azonban senki sem akadt ezidáig aki eltemette volna a hullát. Nem mertük, nem tudtuk, nem akartuk betemetni a sírvermet, nem volt Elektránk. Mint ahogy nincs hazánk, csak honvágyunk. Köztünk maradt a Jugoszláviának becézett temetetlen holttest, a tisztázatlan múlt. Szó sem lehet jugónosztalgiáról, emlékeztet az előadás, nosztalgia nélkül metsző, éles hangon szól arról a vákuumról, amely Jugoszlávia után maradt. Jugoszláviában az volt a legrosszabb, ami utána következett és szemérmetlenül kitárulkozott. Tort ült a gonosz, amely évtizedeken át bennünk rejtezkedett. Lehet, hogy létezett valaha egy Jugoszlávia nevű utópia. Mi lesz velünk, ha Európa is csak utópia marad? Amint az egyik songban hallható: Európa az én fekete és keserű utópiám. Mi lett a néhai csodaszép Európánkból? Európa négy esztendeig nézte tétlenül, hogyan bombázzák Szarajevót. Igazat adok azoknak, akik balkáni oratóriumról beszélnek. Urbán nem csak egy balkáni oratóriumot állított színpadra, hanem európai oratóriumot is! Majd megbeszéljük. Úgy érzem, nem maradt sok időnk. Rohanunk a kétségbeesetten felgyorsuló idő után, mint ahogyan egykor Ady rohant a forradalomba.
Az egynyelvű isten
Valóban tisztázatlan kérdés maradt előttem, érti-e a többnyelvűséget az isten. Nagyon félek viszont hogy a legtöbb hívő szerint az isten egynyelvű. Csak mi marginális értelmiségiek reméljük, hogy az isten poliglott.
Frakk és Kalasnyikov
A bemutató utáni fogadáson először Zlatko Grebo jogászprofesszorral beszélgetek. Ő volt az, aki a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottságának kongresszusán figyelmeztette a párvezetőket: térjenek észhez, különben katasztrófa vár ránk. Ma sem értem az ország akkori felelős vezetőinek infantilizmusát. Mintha az a nómenklatúra várta volna legjobban a háborút. Ezek után értem, hogy a tömeg miért nem bízik a politikusokban. Az egypártrendszerben erőszakos, diktatórikus politikusokról beszéltünk, ma viszont a politika került a szégyenpadra. A posztkommunista országokban a politika elvesztette hitelét. Nem vitás, a szocializmusban sokan tiszta karrierizmusból iratkoztak be a pártba, építgették saját karrierjüket és mímelték, hogy vannak ideáljaik, ám legalább titokban szégyellték karrierizmusukat. A mai többpártrendszerben viszont büszkék rá. Legalább ötven évnek kell elmúlnia, hogy az átlagember tisztességes foglalkozásnak tartsa a politikát. De mi, értelmiségiek is rosszul vizsgáztunk. Grebo utal az előadás egyik replikájára: emberarcú szocializmust akartunk, aztán elhitették velünk, hogy az fából vaskarika, ezért az emberarcú kapitalizmusban reménykedtünk. Azonban jöttek az oligarchák, és megalapozták a vadkapitalizmust. A kultúrát lefokozták, az erkölcsi normákat kifigurázták. Az értelmiség szégyene, hogy a többpártrendszerben meghunyászkodott. Tétlenül hallgatja az új próféták szavait, miszerint a politikának semmi köze az erkölcshöz. Nekünk sincs semmi közünk se az etikához, se a politikához, hallom sokszor a divatos értelmiségi dendik okoskodását. Ilyen és ehhez hasonló jelenségekről töprengek Mile Stojićtyal szarajevói otthonában. Aztán felkapjuk a fejünket. Mi lesz, ha egy napon megszűnik Bosznia nemzetközi protektorátusa? Gyorsan elhessegessük a gondolatot, rossz rágondolni. Attól félek, a boszniai történet még nincs lezárva. Nincs lezárva a szerbiai sem. Nem lehet egyszerre hirdetni az európai orientációt és ápolni a háborús eszményeket. Nem lehet a frakk alatt Kalasnyikovot hordani. Nem lehet az Örömódára dúdolni közben a háborús heroinák műnépdalait torkunk szakadtából ordítozni. Vagy dallikózni a brüsszeli reptéren. A balkáni históriának sincs még vége. Koszovó forrong, Macedónia szorong. A kelet-közép-európai történet végkifejlete is várat magára. Egyre nagyobbak az „úri trágyadombok” (Ady) és Putyin savókék szeme felragyog. Európa csapdahelyzetbe került! Az uralkodó réteg a migránsoktól félti az európai kultúrát, noha a saját országában felelőtlenül leépíti. A kultúraromboláshoz nem kellenek a migránsok, lezüllesztjük azt mi magunk. Dino Mustafić rendező, a MESS igazgatója a kultúra válságos helyzetére panaszkodik. Éppen ma olvastam az interneten, hogy Szerbiában is megnyirbálják a kulturális intézmények költségvetését. Mit gondol a szerbiai kormány, hogyan művelhető a demokrácia kultúra nélkül?
Felhívás és segélykiáltás
Gregor Mayer a DPA munkatársa jegyzetet közöl a What is Europe-ról. Az előadás kantáta és oratórium – írja. Korai Leibach stílust sugall, de poétikus hangnemben. Felhívás és segélykiáltás a perifériáról.
Pardon
Arra ébredek, hogy január végén a szarajevóiak a kávéházak teraszain békésen iszogatják reggeli kávéjukat. Ízlésesen és elegánsan öltözött nők sétálnak az utcán. Aki sok burkás, vagy ne adj isten csadort hordó nőre vár, csalódni fog. Ők inkább a mecsetek udvarában bukkannak fel. A környező hegyoldalakat bámulom, úgy övezik a várost, mint egy szép őszi koszorú. A hegyek koszorújába valaha ágyúk rejtőztek meg orvlövészek. Most gyönyörködünk bennük. A természet szépségéhez némi giccs párosul, így kacérkodik a látvány. A Markale piac környékét ellepik a turisták. „Szarajevó rózsáit” fényképezik a város minden pontján, így nevezik azokat a vörös festékkel megjelölt helyeket, ahova becsapódtak a gránátok. Attól félek, egyre több regény születik a háborúról, mondja az egyik szarajevói kritikus, akinek a tollától nagyon tartanak a „szarajevói turisták”. Szerencsére az illető kritikus nem él Bácskában. Pardon, Budapesten.
Happy birthday to you
Betérek a színházba, átveszem a What is Europe darab plakátjait, hogy maradjon valami tárgyi emlékem. Megtekintem az első reprízt, a színháztermet fiatal nézők töltik meg. Vastaps amit ováció követ. Anikóval vizsgáljuk a közönség viselkedését, felállunk. Mi történik? Ez aztán már igazi meglepetés, mert mifelénk a fiatalok általában nem szokták állva tapsolni az előadókat. Urbán siet a színházi öltözőbe, bosszankodik, néhány jelenetben a színészek már a „saját kezükre” játszottak. Aztán a színészekkel együtt a közeli kis kávéházba tartunk, ahol búcsút veszek a társulattól. A színészek születésnapom alkalmából elénekelik a Happy birthday to you című dalt – bosnyákul.
Postabontás
Hazaérve tüstént postát bontok. Kiss Pál barátom elküldte a legújabb kritikákat a Balkáni szépség avagy Slemil fattyújáról. Radnóti Sándor a Revizoronline com honlapon, Károlyi Csaba az ÉS-ben, Takács Ferenc a Mozgó Világban, Kovács Krisztina pedig a Tiszatájban méltatja a regényt. A Tiszatáj januári száma lehozta Bod Péter méltatását a Négyszemközt Máraival című naplójegyzetemről. Közlik az Újvidékről szóló naplójegyzeteimet is.
Bájos cenzúra
Az orvosok nem hagynak nyugton, sietek a laboratóriumba, hogy átvegyem a vérvizsga eredményeit. Útközben találkozom pártlapunk egyik buzgó olvasójával, aki diadalmasan számol be a legfrissebb hírekről: Spiró György Kossuth-díjas írót, a Szegedi Nemzeti Színház főtanácsadójának nevezték ki. Lám, mondja a serény és kitartó olvasó, Magyarországon a kormány kíméletlen bírálója is lehet színházi főtanácsadó. Ezt csináljátok utánuk! Csak egyet nem értek, folytatja, a magyarországi Kossuth-díjas írók neve mellé kedves pártújságunk mindig hozzáteszi, hogy Kossuth-díjas íróról van szó. Miért tesznek kivételt a vajdasági Kossuth-díjasokkal, kérdezi. Vállamat vonogatom. Bizonyára azért, mert kedves pártunk figyelme minden apróságra kiterjed, és ha valami bosszantja, akkor kénytelen bájos cenzúrát gyakorolni, jegyzem meg nevetgélve.
Szenttamáson
A szenttamásiak megünnepelték 75. születésnapomat. A könnytár nagytermében összejöttek osztálytársamim, barátaim, Ződ utcai (Szenttamáson kötelezően így kell mondani) pajtásaim, szomszédaim, az utcabeliek gyermekei, unokái. A könyvtár volt az én második szenttamási otthonom, íróként onnan indultam, az első erkölcsi leckéket pedig a Ződ utcában kaptam. Megírtam: a Ződ utca lakóitól tanultam plebejus kozmopolitizmust. Meg azt is, hogy mi a magyar. Ma is vallom, hogy azok a faluvégi emberek jobban tudják, hogy mi a magyar, mint a budai nemzeti úriemberek. Csak mosolyogni tudok, amikor jönnek a Vajdaságba, hogy kioktassanak. Ilyenkor és Ifjú Józsi bácsira és Csosza Pali bácsira gondolok, meg a többi utcabélimre, akik esténként kiültek a ház előtt a sámlira, és megtárgyalták a világ meg az utca gondjait! Életemben kevés ilyen megható találkozásban volt részem, mint az ünnep a könyvtártban. Bánt a lelkiismeret, mert nem vagyok egészen biztos abban, hogy méltó vagyok-e erre a szeretetre. Aztán a város költségén az Újvidéki Színház művészei előadták a Neoplantát. A belépés díjtalan volt, ajándék az enyéimeknek. Hálás vagyok a város vezetőségének, amiért lehetővé tette, hogy valamit sejtessek a világomból a földijeimnek. A színház művészei egy alkalmi részlettel fejezték be az előadást. A színészek társaságában a legnagyobb tisztelettel hajoltam meg a szenttamásiak előtt. A színészek után a társulat többi tagja köszöntött. Számomra kitüntetés volt velük tölteni néhány percet. Nagyon megkedveltem őket az utóbbi két év társasutazásai során. Ohridtól Mariborig buszoztunk, igazi peregrinusok voltunk. Velük együtt jártam be a néhai, sokat szenvedett Jugoszláviát.
Családi Kör, 2016. február 4,