Naplójegyzetek – fragmentumok
2020.április 20., hétfő
Gyanakodva vizsgálom magamat. Miért foglalkoztatnak az 1944 végén és 1945 elején történt borzalmas tömeggyilkosságok? A történészek dolga feltárni a tényeket, az igazságszolgáltatásé rehabilitálni az ártatlanokat és kimondani az ítéletet a bűnösök felett. Nincs információm arról, hogy hol tart a bíróság. Hány embert rehabilitáltak a vajdasági magyarok közül? Miért számít ez titoknak? Ezzel foglalkozzanak a vádemelés elmaradását könnyelműen nyugtázó politikusok és a politikai pártok. Úgy látszik – nincsenek bűnösök. Nem is voltak? Engem egy eszme torzulásának anatómiája foglalkoztat. Még valahol a nyolcvanas években egy müncheni tanácskozáson különbséget tettem a Holokauszt-kultúra és a tömegsírkultúra között, ezt az az előadást egy kiváló svájci újságíró, Andreas Breitenstein méltatta a zürichi Neue Zürher Zeitungban. A Holokauszt náci fegyvertény volt, a tömegsír-kultúra viszont a kelet-közép-európai és a balkáni barbárság szüleménye, írtam. Hogyan történhetet meg, hogy egy példás európai eszme, az antifasizmus barbársággá fajult és tömegsírokat ásott? Claudio Magris is hasonló rejtvény előtt állt, amikor a Kisvilágok című könyvében arról számolt be, hogy az „olasz katonák egy része csatlakozott a titóista partizánokhoz, de hamar a saját bőrükön tapasztalták, hogy a fasiszta elnyomást követő igaz és büszke nemzeti újjászületés hogyan alakul át vad, elnyomó nacionalizmussá”. Hogyan történhetett meg mindez? Mi játszódott le azokban az emberekben, akik a fasizmussal szemben életüket kockáztatva harcoltak az emberi méltóságért, hogy aztán tömeggyilkosok legyenek?