Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 25. Csak sajnálni tudom, hogy nem fiatalon olvasatam Montaigne esszéjét a barátságról. Akkor balgán és naivan hittem a barátságban, ám az utóbbi időben rájöttem, hogy a mai világban nincs kelendőbb áru a gyanúba keveredő barát megtagadásánál. Aki komolyabb karrierre és nagyobb elismertségre, vagy stallumra vágyik, annak meg kell tagadnia régi elvbarátait. Ahogy látom, a hatalom egyre kiadósabban jutalmazza a megtérőket. Montaigne szerint „a barátság általános és egyetemes hő, és mindig mérsékelt és egyetemes, állandó és nyugodt melegség, amely csupa szelídség és csiszoltság, nincs benne semmi nyers és éles.” Sokkal mélyebb tartalma van, mint az apa-fiú viszonynak, vagy a testvéri szeretetnek. A barátot az ember választja, viszont a rokoni kapcsolatokba beleszületik. Csakhogy úgy veszem észre, hogy a régi nagy, az irodalomból is ismert, közös eszméken, értékenden és illúziókon alapuló barátságok napjainkban kivesztek. Maradtak a családi kapcsolatok, a lobbik, az érdekek mentén kialakuló szövetségek. A nepotizmus. Móricz Zsigmond mindent elmondott erről, amit el lehet mondani, a Rokonok a legidőszerűbb vajdasági magyar regény is. Igazat adok az Arisztotelészt idéző Montaignének: „O, barátaim, egy barátom sincsen”. Évtizedek múltán ismertem fel a mondat mélységét, hiszen főleg az utóbbi időben gyakran tapasztaltam, hogy egy-egy barátom minden gond nélkül hagyott cserben. „Ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon”, írta Pascal. Néha fülembe jut egyik másik barátom vélekedése rólam… Rendben van, gondolom ilyenkor, Pascalnak igaza van. Nem tulajdonítok ennek nagyobb fontosságot, különben is nincs helye a személyes megbántottságnak, sokkal inkább az a kérdés ejt gondba, hogy miért vesztek ki a mai világból a régi nemes barátságok. Vagy nincsenek többé nagy eszmék, amelyek a barátság alapjai lehetnének? Most már csak az érdek tart össze bennünket? A barátság devalválása ma már olyan méretű, hogy érdemes emlékeztetni Cosimo frappáns mondatára: „Meg vagyon írva, hogy meg kell bocsájtanunk ellenségeinknek, de sehol sincs írva, hogy meg kell bocsájtanunk barátainknak.” Bacon idézte ezt a bosszúról szóló remek esszéjében. Nem kell megbocsájtani, de bosszút sem kell állni rajta – ebben igaza van Baconnak – a bosszúálló egyenlővé válik ellenfelével.