2019. JÚNIUS 21. PÉNTEK 10:18 Exhumált
ország
VÉGEL LÁSZLÓ TEMETETLEN MÚLTJA
Novák Miklós
HIRDETÉS
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/exhumalt-orszag-7009394/
Végel László exhumálta az ő Jugoszláviáját, s temetetlen múltunkként tárja most elénk. Ingoványos terep, vakmerő kísérlet, ha valaki személyes sorsán keresztül próbálja megmérni, akár megítélni a történelmet feszítő erőket. De rendben, mondhatni az olvasót, ezért a szerző Márai Sándor mottóként választott idézetével felkészít minket arra, hogy nem akarják rögzíteni az eseményeket, hanem azt kívánják, hogy rögzítsék, „hogyan történt meg a világ benne”. Utólag mégis becsapva érezhetjük magunkat, ezért a Temetetlen múltunk nem önéletrajzi regény, miként az író definiálja, hanem végtelen, helyesebben végeláthatatlan publicisztika. Ahogy tőle megszokhattuk, Végel László ezúttal sem az életről ír a maga valóságában, hanem elmélkedik benne mosthatatlanul kiművelt, szárnyaló stílusában; ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatokkal, az érzések hiányát fedik el, vagy a legjobban álcázzák a bátortalanságot azok kimondására. Pedig ha valaki összegzésként önéletírásra vállalkozik, akkor azt remélhetnénk, tévedéséről, botlásairól sem megfelelő kezelő kész számvetést.
Végel László a Három nemzedék bevezetése szerint hármas tagolásban, a Jugoszlávia előtti, alatti és utáni időkre bontva hantolja ki a múltját. A középső, megélt eseményeken nyugvó szakasz a könyv értéke, az első igazán megspórolhatta volna az író. A hamis békeidők és a magyar revízió három szűk esztendejének hossza boncolgatása nem csak megfelelõ kényszertõl igazgatott, hanem hiteltelen is az 1941-ben a bácskai Szenttamáson született háborús gyermektõl. Apját és nagyapáit esetleges fel a benne akkor még meg sem történt világ öncélú bemutatására. Írja, hogy apja „soha szóba sem hozta temetetlen múltját”, de ez nem gátolja meg abban, hogy hivatkozzon az emlékeire. E szavakkal is: „az ötvenes években szilveszter éjszakáján a családdal kötelezően bevárta az éjfélt, várta, hogy felcsendüljön a Himnusz, felállt, csak a mozgás,
Hát magyar író leírása ilyen – nyilvánvalóan hazug – mondatot?
„A magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni” – idézi kéjjel Tito rendőrségét, majd megtudhatjuk, a ’44 -es szerb népirtás tulajdonképpen a magyar nyilasok felelősségét, mivel „a bevonó partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókját. Nem kellett keresgélniük, hogy találják meg a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban lévő halállistát. Nem volt szükségük bizonyítékokra, ekkora slendriánok voltak a nyilasok ”. S ezzel nincs vége. „Magyarország kurva ország” – dörgölődzik oda az ő Kossuth-díjjal kitüntető részvénytársaság személyiségzavaros vezérigazgatójának, természetesen sunyin ismerősét idézve, s megtoldva azzal, hogy „a magyar Európa legszerencsétlenebb nemzete”, „magyarnak lenni annyit jelent, hogy mindig áldozat leszel”. Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként,
Akár együttérzők is lehetnénk Végel Lászlóval. Hiszen olyan közösség sarja, amely idegennek nyilváníttatott saját szülőföldjén, többet többször és módszeresen meg is jelent a történelem. Nincs jogunk pálcát törni felette azért, mert – megannyi sorstársával egyetemben – az örök emberi konformizmus jegyében Jugoszláviát tekintette a hazája. Akkor sem, ha a történelem kíméletlenül bebizonyította, a jugoszlávizmus hamis illúzió. Gyökereit kitépve Végel László mégis múltjának ezt a darabjához ragaszkodik makacsul.
Személyes dráma ez, az egóhoz igazított történelemszemlélet. Nem csak temetetlen: temetésre ítélt múlt. Nehéz, helyenként ingerlő, mégis tanulságos olvasmány.
(Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal. Ára: 3590 forint)