Neve nincs áldozat
2013. március
Elég!
Reggel, nem tudok engedni a kihívásnak és az ünnepre való tekintettel villámgyorsan átfutom a Neue Zürcher Zeitung mai számát, hogy értesüljek a világban történtekről. Az újság, tárgyilagosan tájékoztat a fontosabb magyarországi és szerbiai eseményekről (is). Olvasom, hogy Hebbel-év (1813-1873) van. Az évforduló alkalmából Hebbel Judit c. drámáját, Európa szerte bemutatják, hiszen ma is korszerű és emblematikus. A bibliai Judit történet mostanság is inspiratív. A nyolcvanas évek második felében éppen Hebbel nyomán írtam meg saját Judit-drámámat, akkor amikor Újvidék városa (is) annyira várta a megváltót, vagyis Holofernészt. Az egész régió a kivárás pillanataiban őrlődött. Újvidékre illetve Szerbiába a lehető legrosszabbja érkezett. Eközben Kelet-Közép-Európába a bársonyos forradalomhoz készülődtek és várva várták a kapitalizmust. Húsz év után, már teljesen egyértelművé vált, hogy annak is a lehető legrosszabb változata köszöntött be. Következésképp, a tömegek putyini demokráciáról ábrándoznak! Önjelölt Putyinból pedig van épp elég! Néha, titokban arra gondolok, hogy többet, esetleg jobbat nem is érdemlünk. Mindhiába várunk valamire, amikor az soha sem olyan, mint amilyennek elképzeltük. Az én Juditom tisztában volt a Holofernész szindrómával, sőt az is nyilvánvaló volt számára, hogy a veszély nem a hódítóban, hanem a város polgárainak szívében rejtezik. Replika ez a bibliai üzenetre, mivel a drámámban Judit a megbélyegzett, a városi előkelőség részéről egy kiközösített fiatal nő. Judit, bemerészkedik Holofernész sátrába, ágyba bújik vele, majd megöli, ám a város álnok polgársága ezek után szajhának minősíti és börtönbe veti. Anno, fiatal, naiv szerzőként legkevesebb 50 színészt igénylő drámát írtam Juditról, ami miatt, sosem kerülhetett eredeti formában színre. Túl nagy költséges – mondták. Létezik egy szabadkai és egy újvidéki verzió, a rendezőket bizonyára inspirálta a dráma egyik vagy a másik részlete, de egyik sem igazából az enyém. A pristhinai Albán dráma műsoráról Milošević emberei vetették le. Érdekes, hogy ők pontosan értelmezték, tudták, miről van szó. Hiába aktuális, egyenlőre úgy tűnik, könyvdráma marad. Aztán a Judit-motívum újra felbukkant a Parainézis című regényemben, ahol a kommunisták végeznek a bolsevik terroristával, Judittal. Azóta is homályban maradt a bolsevik terrorizmus, habár a terrorizmus véres korszaka még várat magára. Ez a fajta terrorizmus nélkülözni fogja a kétségbeesés auráját, amelyet Camus tárt fel Az Igazak című drámájában. „De ha ellopják az emberektõl a kenyeret – mondja az egyik hőse – akkor csak az igazság reménye élteti õket“. Az új terroristákat mindez nem érdekli. Ők nem pitiznek! Aztán, klikkelek tovább az NZZ oldalain. Mi másról írna egy svájci jobboldali konzervatív napilap, mint Magyarország gazdasági hanyatlásáról? Nem emleget pártokat, precízen elemez. Rezümé: rossz napok várnak Magyarországra! Szerbiáról már hetek óta egy szó sincs. Amint történik valami érdemleges, cikkeznek. Koszovót sem emlegetik, úgy tűnik, helyi perpatvart látnak benne. Folytatom a munkát, írom a naplóbejegyzéseket. Közben Anikó csiszolgatja a budapesti Ünnepi könyvhétre megjelenő legújabb regényemet a Neoplantát. Késő este átfutom az interneten található portálokat. Népszabadság, Magyar Nemzet, Peščanik, B92. A Transindex című romániai magyar portál színvonalasan, pátosz nélkül ír a kisebbségi lét valós problémáiról. Nem közli a politikusok blabláját. Szóelemző szoftver segítségével elemezték a romániai magyar politikusok március 15-i ünnepi szónoklatait. Kiderült, hogy tagadószót Tőkés László használt leggyakrabban. Szónoklatában sok NEM szó szerepelt. Az egyik kommentárban figyelemre méltó mondatra bukkanok: „nem érdemli meg az autonómiát az, aki nem tud élni a fennálló lehetőségekkel”. (Kuszálik Péter) Nincs kedvem kezembe venni azokat a lapokat, amelyek kizárólag agymosásra vállalkoztak. Elég volt! Vörösmarty verseit veszem elő.
Bűn nélkül uralkodni?
„Nem uralkodhatsz bűn nélkül!” Saint Simon kegyetlenül őszinte gondolata sajnos igaz és – örök érvényű. Tehát, időszerű is, mert manapság egyre több vezető megfeledkezik a hatalom nagy csapdájáról, a bűnről. Tele vagyunk „ártatlan politikussal”, akik azért is veszélyesek, mert eleve elhárítják az önkritikus reflexió kínálta lehetőséget, nem akarnak tudomást szerezni arról, hogy vidékünkön a legtöbb igazságtalanságot a politika nevében követik el. Illetve, ha ez netán mégis megtörtént, akkor más politikusok követték el, az épp aktuálisak semmiképp. Ám, Arthur Koestler nem áll meg ezen a ponton. „Vannak helyzetek – írja a Nyílvessző az végtelenbe c. önéletrajzi művében – amikor cselekedni vagy írni, sőt élni sem lehet bűn nélkül.” Olyan igazságot tár fel, amelyet kelletlenül veszünk tudomásul. A legtöbb ember ugyanis azzal védekezik, főleg utólag, hogy ő csak élte az életét, emiatt semmi köze az egészhez, nem tehet semmiről. Diktatúrában esetleg lehet így érvelni, ám, demokráciában – miután szólásszabadság van, nem jár börtön – ergo, az effajta érvelés hitelét veszti és inkább sunyi cinkosságról tanúskodik. Ezzel a dilemmával vívódom – szinte naponta. Belefáradtam a közbeszédbe, nyugtatom magam. Alibi? Igen. De aztán számba veszem, mennyi bajt hozott a fejemre, mert leírtam, amit gondoltam. Néha túl gyengéden, tapintatosan, mindhiába. Viszont egyet megtanultam. Tapasztalatom szívesen megosztom. Nem kívánhatjuk az emberektől, hogy jellemesek legyenek. Ha olyanokkal találkozzunk, akik nyilvánosan gazsulálnak a hatalomnak, a kisebbséginek is, ám „négyszemközt” kígyót-békát kiabálnak rá, legyünk megértőek, az illető bizonyára valami befektetésben gondolkodik. Lehet, hogy a kis étkűek csoportjához tartozik és csak új autót akar vásárolni.
Szellemi példák
A múltkoriban a budapesti Népszabadságban írtam, hogy a bácskai nemzeti radikálisok fenntartással fogadják a jelenlegi Fidesz-kormányt, mert erőteljesen támogatja Szerbia EU csatlakozását. Bár, feltétel nélküli hívei a Fidesznek, a kérdést illetően ellentétes állásponton vannak. Egyik magyarországi vagy szerbiai kormánynak sem voltam és nem is vagyok feltétlen híve, azonban meg kell jegyeznem: ezzel a támogatással rokonszenvezem. A fejemet csóválom, amikor Noam Chomsky nyilatkozatát olvasom, miszerint Európa rasszista előítéletekkel tekint Szerbiára és nem akarja Szerbia EU-tagságát. Radomir Konstantinovićra, Aleksandar Tišmára, Danilo Kišre, kortársaim közül pedig számos Európa szerte elismert szerb íróra meg művészre gondolok, amikor azt állítom, hogy Chomskynak nincs igaza! Hogyhogy őket megbecsüli az a fránya Európa? Nos, a politika vegyen példát ezekből a szellemi értékekből! Márai jegyezte meg egy alkalommal, hogy a magyar irodalom jobban teljesít, mint a magyar politika. Ez vonatkozik Szerbiára is. A szerb irodalom jobban teljesített, mint a szerb politika.
Elárvult vidék, magányos főváros
Érzékeny kérdést vetett fel Tőzsér Árpád a debreceni Forrás c. folyóiratban. Történt, hogy az egyetemi szeminárium keretében arról akart beszélni, hogy az „egyetemes magyar irodalom” perspektívájából a budapesti irodalom éppen olyan kisebbségi irodalom, mint a délvidéki, a kárpátaljai, vagy a hajdunánási. Elutasításra talált. „Nekünk – írja Tőzsér Árpád – pedig Pozsonyban, Kolozsvárott, Újvidéken és Ungváron továbbra is a budapesti provincializmus fogja elmagyarázni, hogy mi a világirodalmi kánon”. Valami hasonlót fejtegettem én is pesti tartózkodásom alatt, és attól tartok, hogy egyedül Parti Nagy Lajos értette meg miről beszélek. Igaz, nem a budapesti provincializmusról szóltam, hanem a budapesti autizmusról. Az Európa párti magyar írók meg értelmiségiek elképednek a Fidesz fölényén, ugyanakkor alig, vagy egyáltalán egy szót sem ejtenek, arról a problémakörről, miszerint a magyar szellem bezárkózott Budapestre, amíg a vidék magára hagyatott és elárvult. A Fidesz tálcán nyerte el Magyarországot.
Cetli, töltény, ismeretlen tömegsír
Amint értesülök, mind közelebb a Tomislav Nikolić szerb és Áder János magyar államelnök találkozója. Na, és mi következik azután. Szerintem az, ami eddig is volt. A két elnök fejet hajt az ártatlan áldozatok emlékműve előtt. Jelképes gesztus! Közben, nem kellene megfeledkeznünk a valóságos helyzetről, vagyis a tényekről! A „hideg napok” áldozatainak tudjuk a nevét, emléktáblákba vésve van feltüntetve a szobor környékén. De van-e vezeték illetve keresztnevük az ártatlan magyar áldozatoknak, vagy azok mindörökre névtelenek maradnak? Kik előtt hajt fejet Áder János és Tomislav Nikolić? Nem véletlenül jut eszembe, hiszen most folynak a vajdasági bíróságok előtt a rehabilitálási perek. Minimum elégtételt illene szolgáltatni mindazokat, akiket nem a jogállami törvények alapján gyilkoltak meg, s még azt sem tudni, hogy melyik tömegsírba vetették őket. Láttam ítéleteket, amelyek jogszerűnek minősítették azoknak a kivégzését, akiknek még védőügyvéd sem jutott. Tehát, még ahhoz sem volt joguk, amit Tito marsall engedélyezett Draža Mihailovićnak. Ez lenne a jogállamiság ismérve? Maradt egy cetli, a töltény és az feltételezett vesztőhely.