Nemzeti populizmus – tegnap és ma
2012. augusztus
Rizikós demokrácia
A francia baloldali kormány akként kezdte működését, hogy 30 százalékkal csökkentette a kormánytagok járandóságát. Így Jean-Marc Ayraul kormányfő bére is 30 százalékkal kevesebb. Természetesen ez az intézkedés nem kerülte el Francois Hollande francia köztársasági elnököt sem. 25-30 százalékkal apadt a közalkalmazottak fizetése. Franciaországban a politikusoknak többé nem jár a szolgálati kocsi sofőrrel. Az állami gépjárműparkot elárverezték. Azok a képviselők, akiknek magas a jövedelme, csökkentett, negyven százalékkal kevesebb fizetést kapnak. A szocialista kormány 3, 3 milliárd euróval megnyirbálta az egyház költségvetését. 75 százalékkal növelte az adóját azoknak a családoknak, amelyeknek a jövedelme 5 millió euróval magasabb. Így viselkednek a baloldalon: jó példával járnak! Nálunk biz az ilyen eset elképzelhetetlen. Ha netán csökkentenék is a pártguruk járandóságát, akkor is maradnak az igazgatóbizottsági tagságból eredő jövedelmek. Abszurditás, hogy a hivatásos politikusok pénzért vállalják ezeket a tisztségeket. Ha valaki fenntartás nélkül harcol a pártokráca ellen, akkor törekszik mielőbb törvénybe iktatni, hogy profi politikusok nem fogadhat el sem anyagi sem más jellegű juttatást, egyszerre két vagy több köztisztség viseléséért. Amíg ez nem lesz gyakorlat, mert bolond lenne bárki is a funkcik közül dolgozni, küszködni, hisz sokkal kifizetődőbb a bársonyszékből a szabad piaci törvényekről prédikálni, addig nincs elmozdulás a holtpontról. Ez a bejáródott, a szokásrend. Ezt teszik a mi liberalizmust szidalmazó neoliberálisaink. A kicsik és a nagyok egyaránt, a kisebbségiek és a többségiek. Értem persze az ok okozati összefüggést, tudniillik kockázattal teli demokráciában élünk, és aki teheti, nem kockáztat. Az, úgymond, szabad piacon főleg nem.
A kivételezetteket védi a törvény
Az új kormánytagok továbbra is kitartóan emlegetik a letartóztatásokat, de az Agrobank körüli botrány kezd a szokásos mederbe terelődni. Bizonyára letartóztatnak még néhány embert, aztán következnek a bírósági tárgyalások, néhány vádlottat elítélnek, és ezzel feledésbe merül az ügy. Egynéhány, túl mohó újgazdag dutyiba kerül. De, amint látom-hallom, a hálózat ez esetben sem kerül nyilvánosságra. Kik kaptak negyven évre szóló kölcsönt 2 százalékos kamattal? Hisz az újságokban ilyesmiről is olvastam. Kik voltak a kivételezettek? Ők bizonyára könnyen elhárítják a vádakat, minden bizonnyal azzal fognak védekezni, hogy az egész jogszerű. Ez a legnagyobb gond, a törvényes rablás! A balekokat könnyű fülön csípni, az ún.„törvényesek” azonban meg fogják úszni.
Az aktuális Sinkó
A háborút átélő nemzedékek előtt rendszerint megnyílik egy rés, aminek köszönve másképpen látják a világot, mint ahogy előzőleg látták, vagy mint ahogy azok a generációk, akik későbben jöttek a világra és az boldog, ifjú nemzedékek kegyelméből nem élték át a háborúkat. Ezt észleltem több barátom irodalmi szövegét olvasva, akik Magyarországon élték át a piszkos balkáni háborút, és megpróbáltak róla írni. Empátiával fogalmaztak mintha személyesen átélték volna az eseményeket, annak tudatában, hogy az vízválasztót jelentett. Ezzel a történet számukra lezárult, jöhetnek az elmés szövegek, ami érthető. A háború csupán egy epizód volt. Más perspektívából látják a világot, azok, akik a szülőföldön maradva élték át a hadiállapot mindennapjait. Az ő történetük nem fejeződik be 2000-rel, hanem beférkőzik minden más motívumba, a nyelvbe, az érzésvilágba, a holnapokba. Ebben a perspektívában a jövő sem a régi. Megint mást tapasztalok azoknál a fiataloknál, akik a kilencvenes évek háborúi után kezdtek érett fejjel gondolkodni. Ők a tétova keresők, akikre nagy felelősség hárul: fel kell tárniuk az előző, elveszett nemzedékek történetét. Újfent kutatni kell, és nem csak a közelmúlt történelmét vizsgálgatni, amely szétmállott, széthullott, darabokra tört. Nem a fiúk egyoldalúságával, hanem az unokák bölcsességével. Kezdetnek ennyi; egyenlőre ezek a támpontok játszanak velünk. Ilyesféle csalárd játéknak voltam áldozata 1971-ben, Sinkó Ervin cenzúrázatlan művét, a Nehéz honfoglalást olvasva. A könyvet annó, a Forum nyomdásza, fedőlap nélkül, cinkosan a kezembe nyomta, mert bizonyára idejekorán értesült róla, hogy be fogják zúzni. Azon nyomban elolvastam az 1941-44-ben írt drvari naplót, melyben Sinkó, alaposan megtépázta a partizán-mozgalom tekintélyét. Emiatt tiltották be a mítoszromboló könyvet. Az „erdőbeliek”, mármint a partizánok, olvastam Sinkó könyvében, ugyanúgy terrorizálták Drvart, mint a csetnikek vagy az usztasák. Másodszori olvasásra – 2000 után – azonban rájöttem arra is, hogy a drvari napló alapmű, igazi balkáni freskó, amely egyben értelmezi a kilencvenes évek háborúit is. Belülről ábrázolja az egyik meg a másik meg a harmadik felet is. Másként olvastam, mint a hetvenes évek elején. Akkor csak új politikai szemléletet érzékeltem, most az emberi sorsokat is. Minden politika, hangzott el Napóleon és Goethe beszélgetésében, utóbb egyértelművé vált, hogy a sors is politika. Pedig milyen jó lenne elválasztani a kettőt, és boldogan elmerülni a sors gondtalan ábrázolásában. Úgy, mint a buzgó kékharisnyák és a mindig jól számító selyemfiúk szokták. Amennyiben lett volna dilemmám, a kilencvenes évek történései végkép meggyőztek a drvari napló igazságáról. Akkoriban néhány év alatt többet tanultam, mint előzőleg egy évtizeden keresztül. Látva az emberek átalakulásait, tétovázását, a tanácstalanságot, belülről kezdtem visszatekinteni a háborúra. Nem lepődöm meg többé azon (sem), hogy a szépen csengő nemzeti szólamok, mekkora kapzsiságot rejtegettek, és azon sem, hogy éppen azok akik, úgymond, emberfeletti áldozatot hoztak a nemzetért, vagy a kisebbségért, mágnásokként, azaz minimum több ingatlan illetve villatulajdonosként léptek be a béke éveibe. És azon sem ütközöm meg, hogy ez a mi demokratikus békénk, csak a háború képmutató és alamuszi felejtése, mivel nem szakítottunk a háború szellemével.
Miloševiš antiliberális bölcsője
Tizenkét évvel ezelőtt gyilkolták meg Ivan Stambolićot. Brutális halála nagy dilemmákkal küszködő ember végét jelentette. 1971-ben az antiliberális forradalom után Szerbiában ringatni kezdték Milošević bölcsőjét. Közel két évtized múltán született meg az antiliberális forradalom eme torzszülöttje. Nem Milošević hozta létre ezt a társadalmat, hanem a tekintélyelvű, antiliberális társadalom szülte meg Miloševićet. Stambolićot is ez a hullám emelte a magasba, csakhogy ő felismerte, hogy hova vezet az út. Vissza akart térni, arra a reformkommunista, vagy az akkori szitokszavakkal szólva, liberális illetve anarcholiberális útra, amelyet Szerbia 1971-ben megtagadott. Későn váltott? Kétségtelen, hogy előbb kellett volna, de attól tartok, hogy akkor sem járt volna sikerrel. Szerbiában óriási tömegeket mozgósított az antiliberális nemzeti populizmus, amely irányzat, igaz mérsékeltebb formában, de manapság is domináns. Milošević bukása után a belgrádi Helsinki Bizottság könyvet adott ki, amelyet Újvidéken Latinka Perovićtyal promováltam. Az újvidéki városi képviselő testület terme tömve volt érdeklődővel. Latinkával nyíltan kimondtuk, hogy a gyilkosokat le kell tartóztatni. Sejtettük kik azok, jóval később kiderült, hogy a tettesek szabadon sétáltak Szerbia városainak utcáin. Lehet, hogy aznap éppen Újvidéken járt egyik-másik. A hírhedt vörös sapkásokról van szó, akiket csak Zoran Đinđic meggyilkolása után tartóztattak le és állítottak az igazságszolgáltatás elé. Ki tudja, hány tetem jelzi az antliberális nemzeti populizmus diadalmas útját!
Úti olvasmány
Az utóbbi időben szinte minden éjszaka a tengerről álmodom. Csak néhány nap, órák választanak el a pillanattól amikor a reggel ébredésében megpillantom a tengert, aminek sokat köszönhetek. „Pannon mítoszaid súlyától a dalmát táj szabadít meg”, írtam a nyolcvanas években a Képzeletbeli térkép című esszémben. A spliti mólón ácsorogva ismertem fel, hogy végzetes közép-kelet-európai ember vagyok. Annak minden erélyével és gyengéjével, hibáival és bűneivel. Nekem a tengerre is szükségem van, hogy jobban lássam a pannon tájat. Thomas Mann, a lübecki polgár jut eszembe, aki az emigrációból azt válaszoltra a szélsőségeseknek, akik nemzetárulónak kiáltották ki, hogy Németország ott van, ahol ő él. A lübecki polgár .tudta jól, hogy a tenger nem csak táj. Akár úti olvasmánynak is beillenek a következő mondatok. „A tenger nem táj, a tenger az örökkévalóság, a Semmi és a Halál élménye, metafizikus álom: és majdnem ugyanígy van az örök hó ritka levegőjű régióival is. A tenger és az Alpesek nem földi tájak, hanem végső és sivár, emberen kivüli nagyszerűségükben elemek, és szinte úgy fest, mintha a civil, a városi, az urbánus, a polgári művész, ha a természetről van szó, készségesen átugraná a földi tájakat, és közvetlenül az elemeket keresné, mert azokkal szemben teljes emberi joggal olyannak vallhatja és nyilváníthatja viszonyát a természethez, amilyen: félelemnek, idegenségnek, nem helyénvaló és vad kalandnak.” Olvasom a mondatokat és jó utat kívánok magamnak. Kosztolányi jut eszembe. Hogy szeretett utazni! Miért? Talán azért, mert születésénél fogva bácskai volt, és jól ismerte a fülledt bácskai szellemet. Emiatt az európai nagyvárosokban érezte magát otthon.
Családi Kör, 2012. augusztus 30.