2019. március 26., kedd
Ahogy ígértem, Kőrösi P. Jóskának elküldtem a Temetetlen múltak kéziratát. Aztán elengedem magam. Végre ötletszerűen választom meg az olvasmányaimat. Az íróasztalomon sorakoznak az olvasásra váró új könyvek, elsőnek a barátaim dedikált könyveit veszem sorra. Először mégis Rousseaut olvasgatom. Emberiség és haza, írja a nagy francia felvilágosodás kori filozófus – ez az igazi sorrend. Ha valaki személyes kíméletből változtat a sorrenden bűnt követ el. Le sem merem írni, hogy a jelenleg pozícionált értelmiségi elit mennyire megbotránkozik az ilyen és az ehhez hasonló mondatokon. Manapság minden elismerésre vágyó értelmiségi és író a piacra viszi a nemzeti identitását, úgyhogy nála a sorrend fordított. Akik legalább azt a látszatot szeretnék kelteni, hogy van tartásuk egyszerűen kikerülik a kérdést és a választ is. Ők olyanok, mint azok a jelenkori francia hermetikus költők, akikről Michel Houellebecq új regényében, a Lanzaroteben olyan ironikusan irt. Baljós korunk tele kockázattal, az irodalmi kaszt azonban továbbra is a semmitmondás művészetét kedveli. A semmitmondás kánonja uralkodik, az a fontos, hogy az író ne mondjon semmit, de az szépnek és korszerűnek tűnjön.