2019 április 12., péntek
A mai Európára gondolok és előveszem Sinkó Ervin: Nehéz honfoglalás című könyvét, amely tartalmazza az 1939-tól 1944-ig írt naplójegyzeteit. Ezek a naplójegyzetek legalább olyan jelentősek, mint az Egy regény regénye. Hozzátenném: sokkal időszerűbbek. Az Egy regény regénye a sztálinizmus természetrajzát, a Nehéz honfoglalás viszont a II. világháború idején zajló jugoszláviai etnikai háború hétköznapjait tárja fel. Amiről Sinkó beszámol, az majdnem ugyanúgy megismétlődött 1991-1994 között. Időszerű könyv, manapság, amikor az etnicizmus démonjainak kísértete járja be Európát. Főleg annak keleti részét. Folyik a fegyverkezés, körülöttünk settenkedik a nemzeti érzéssel körülbástyázott etnikai hidegháború. Ennek jegyében érdemes a jugoszláviai háborút felidézni. Mindig kissé gyanakodva szemléltem azokat a regényeket, amelyek ezt a háborút csak afféle törzsi háborúként, anakronizmusként, balkáni egzotikumként mutatták be. Nem csupán arról van szó. A soknemzetű, sokvallású Jugoszlávia volt a sokszínű Európa leggyengébb láncszeme, aminek háború lett a vége. Ebből a szempontból a jugoszláv háború messze túlmutat a balkáni egzotikumon. Nem csoda, hogy számos kortársam, s velük együtt én is, immár nem a háborúról írunk, hanem azokról az erőkről, amelyeknek a háború legfeljebb csak az egyik kitérője volt. Miljenko Jergović boszniai horvát író egyik interjújában pontosan megfogalmazta miről is van szó. Úgy érzi, írja, hogy valójában nem 2017-ben él, hanem ’41-ben, ’42-ben, vagy ’45-ben, Azt is elismeri, hogy fogalma sincs arról, hogy ennek a szörnyű állapotnak mikor vége lesz.