2019. május 29., szerda
Visszatértem Újvidékre. A zágrábi buszpályaudvaron egy Krk szigetről való nő hosszasan ifjúsága szép újvidéki élményeit. Gyakran észreveszem, hogy a tengerparti polgárok szívesen barátkoznak velünk, a barátkozás Újvidék dicséretével kezdődik. Az egyszerű emberek lelkük mélyén titokban mégis rejtezkedik valamiféle kíváncsiság a másság iránt, csak erről nem mernek nyilvánosan beszélni. Azt is észrevettem, hogy fájdalmas bűntudattal emlékeznek a szocialista időkre. Nem kívánjak azt visszahozni, de gyalázni sem akarják. A múltgyalázás az új kleptokapitalista osztály politikai terméke, az új osztály ezzel kompromittálja az egyébként is törékeny emlékezetet. Úgy véli, hogy vele kezdődik minden: a szabadság, a jó élet. Esze ágában sincs, hogy tisztelje a holtak és az élők közötti párbeszédet. Hazaérve, alig várom, hogy az íróasztal mellé üljek, mert egyedül ott érzem legjobban magam szabadnak. Egyre nehezebben vállalom a nyilvános szereplést, fel sem tudom sorolni, hány ilyen szereplést mondtam le. Legutóbb az Adenauer Stiftung újvidéki konferenciáját. A horvátországi útra is azért vállalkoztam, mert vonzott a tenger, a Mediterráneum, lehet, hogy nem is a valóságos, hanem az, amelyről a pannon katlanban az íróasztal mellett ábrándozok. A fényről, a világosságról, a világos gondolatokról. Sinkó-monodrámához gyűjtögetve az anyagot egész délelőtt Ortega y Gasset Don Quijote nyomában című könyvét böngészem.