2019. május 19., vasárnap
Anikó tervezi a holnapi napot: menjünk ki a Mirogoj temetőbe Sinkó Ervin sírjához, javasolja. A két évvel ezelőtt zágrábi vendégszereplésünk alkalmával Vlaho Bogišić, az Enciklopédiai Intézet igazgatója kalauzolt ki bennünket oda. A sírhely előtt döbbentem gondoltam arra, hogy mi vajdasági magyarok alaposan elbántunk Sinkó Ervinnel. Igaz, mondhatná bárki, akadnak alkalmi emlékezések, néhányan még emlékezünk rá, de nem ez a perdöntő, hanem az, hogy a Sinkó képviselte szellemiség veszett ki. Nagyon hiányzik Bosnyák István, aki ébren tartotta ezt a szellemiséget. Nem vádolok senkit. Elismerem: az új nemzedékeknek joguk van felejteni, nem is ez a gondom, hanem az, hogy nemcsak a múlt egyik vagy a másik szála tűnt el, hanem a Nagy Kisebbségi Exodussal egyidőben elveszett a múlt. A jövőre nézve nem merek ezzel kapcsolatban semmiféle következtetést levonni. Hogy valamiképpen megnyugtassam magam a bőröndömből elővettem Sinkó esszékötetét, s olvasgatni kezdtem a Krležáról szóló esszéjét. Sinkó felismerte Ady hontalanságát, amely szükségszerűen felbukkan a „fejlődésben elakadt, elmaradott népek nagy költőinél”. Nem csak Hölderlint, de Goethét is nyomasztotta, ám Krleža -írja Sinkó – egyensúlyt teremtett a kozmopolitizmus és a horvát világ között. Hajlok arra, hogy Sinkó saját vágyálmáról írt, ő kívánt megszabadulni. a hontalanságtól, de hiába. ő lett a legnagyobb hontalan magyar író.