2019. június 6. csütörtök
Manapság a kisebbségi dilemmákról a Felvidéken lehet viszonylag nyíltan beszélni. Ez derül ki Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken című könyvéből. Arról is, hogy a Felvidék visszacsatolása nem volt éppen felhőtlen, habár a magyar lakosság „gondjai megváltójaként” várta Horthy hadseregét. „Csakhogy a megváltás nem történt meg, mint ahogy a visszatérés örömteli napjaiban szőtt nagy tervekből is csak kevés valósult meg”, írja a szerző. Többféle magyarázata van ennek, néhányra már Márai Sándor is rámutatott. Az egyik az, hogy bár a magyar kisebbség a kezdetben rendkívül bizalmatlanok volt a csehszlovák állammal szemben, ám mégis a csehszlovák demokráciának köszönve a felvidéki magyarok valahogy kiegyeztek a hatalommal. Ebbe a demokratikus környezetbe vonult be az „úri Magyarország”. A magyar bevonuló elit gyanakodott a helyi magyarokban, mert a cseh „demokráciától és a kommunizmustól megfertőzött közösségként képzelték el őket. A fontos állásokat pestiek töltötték be, a szlovákiai magyaroknak pedig külön kellett bizonyítaniuk nemzethűségüket, ami megannyii számos személyeskedő leszámolással járt. Beindult az etnobiznisz! Nem véletlenül követelte Teleki Pál sok döntés felülvizsgálatát. A felvidéki szellem és az anyaország összecsapásának igazi terepét azonban azok a hivatalok jelentették ahová – ilyen vagy olyan okból – az anyaországiak kerültek. Ezzel visszatért a „neobarokk osztálykultúra ’fölénye’ a hivalkodó modorosság, a nagyképű és felületes ’műveltségi” előjogok modora”. (Márai). De akad egy másik vitás kérdés is: az autonómia ügye. Ez volt a magyar kisebbségi politika nagy terve, ám a bevonulás után lekerült a napirendről. A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos volt az autonómia, a visszacsatolás után azonban nem volt semmi szükség rá. Miféle autonómia? Pesten kívül nincs élet, ugyebár.