2019. június 14., péntek
Anikóval vonattal utazva Balatonra arra a következtetésre jutok, hogy az utazási feltételek ugyanolyanok, mint Szerbiában. Talán rosszabbak. A „gyorsvonat” lassan döcög, a kupékban borzalmasan fülledt a levegő, a léggondi természetesen nem működik. Már szédültem a fülledtségtől, amikor megérkeztünk Balatonfüredre. (…) Hosszú évek után, végre, szerepelek, egy vidéki magyarországi városban. Nem ismerem a magyar vidéket, ezt hibának tartom. Igaz, a vidék sem ismer engem. Válaszolgatok Ladányi István precíz kérdéseire, figyelem a közönséget, lehet, hogy én sokkal kíváncsibb vagyok rájuk, mint ők énrám. Arra gondolok, hogy kinek is írok voltaképpen? Vajdaságban fogy a magyarság, nagy kérdés, hogy meddig lesz befogadó. A rokonszenves magyar vidék ismeretlen előttem. Csak Budapesten tér vissza az önbizalmam, mert a nézők között akad néhány barát, szakmabeli, talán ők átmentenek. Sok író azzal a tudattal ír, hogy nem gondol az olvasóra. Én szeretem az olvasót, de arra vagyok ítélve, hogy ne merjek gondolni az olvasóra. (…) A szállodában fellapozom Ladányi könyvét (Eresszai észrevételek, Zetna. 2013.) és meggyőződtem arról, ami már a délutáni beszélgetés idején felmerült bennem. Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, mint a maradók. Az utóbbiak Pestet figyelik, az előbbiek a szülőföldet. Éjfél előtt Ladányi szép és alapos tanulmányát olvasgatom Danilo Kišről.