2019. április 9., kedd
Az utóbbi években kerülöm a nyilvánosságot, a naplómat is a csak honlapomon közlöm, de csak fragmentumokat, teljes napló maradjon kéziratban. Egyre kevesebbet foglalkozom napi-politikai ügyekkel. Azelőtt sem ez volt érdeklődésem középpontjában, időnként mégis hallattam kritikus szavam a vajdasági magyar közéletről. Meg is kaptam a magamét, az akadémikusok rám küldték a verőlegényeiket. Nem miattuk búcsúzom a vajdasági magyar közélettől. Inkább azért, mert úgy gondolom, hogy ez a fiatal írók és értelmiségiek dolga, de ahogy látom, ők elégedettek, még a szocializmusban sem volt az értelmiség ennyire elégedett, soha még az irodalom nem volt ennyire szelíd. Nem vonom kétségbe. hogy minden nemzedéknek joga van elégedettnek lenni a hatalommal. Nem kívánom megzavarni az idillt, ezért inkább félreállok. Legfeljebb Arany Jánosra gondolok, aki megrendítően írta le ezt a helyzetet: „Ha egy lócsiszárral / találkoztam és bevert sárral / Nem pöröltem, / Félreálltam letöröltem.” A vajdasági magyar közéletben egyedül a baljós demográfiai adatok ejtenek gondba. A népességcsökkenés a többségi nemzeteket is fenyegeti Kelet-Közép-Európában, de a kisebbségre nézve a megszűnés veszélyét hordozza. Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat. Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. Ma már nem az, de mégis felülkerekedik a meddő kincstári optimizmus. Majd visszajönnek, mondják a kisebbségi politikusok. Bár így lenne!