Egy budapesti baráti társaságban jegyeztem meg, hogy meghalt Milena Dravić a legnagyobb jugoszláv színésznő. Értetlenül néztek rám, én pedig néhány percig idegennek éreztem magam Budapest közepén. Persze, megbékéltem ezzel az érzéssel, hiszen hogy is tudnák, mi jut eszembe Milena Dravić halálhírére. Eszembe jut az autóút-építés, a naiv szocialista ifjúságunk, eszembe jutnak a reményeink és a bűneink, a partizánok, ezembe eszembe jut a „fekete hullám”, nemzedékem megszelídítése, s nem utolsósorban eszembe jut Jugoszlávia. Keserűen veszem tudomásul, hogy budapesti barátaim majdnem semmit sem tudnak rólam.
Késő éjszaka olvasgom Francis Fukuyama meghökkentő kijelentését. „Ha a szocializmus alatt olyan újraelosztó programokat értünk, amelyek megpróbálják orvosolni a nagy egyenlőtlenséget, akkor azt hiszem, nemcsak vissza tud térni, hanem vissza kell térnie.” (NewStatesman, 2018. október 17). Szocializmus? Erre Szerbiában vagy Magyarországon már gondolni sem merünk. A rendszerbe beépült értelmiség hallani sem akar arról, amit Fukuyama kimond. Csak itt-ott hallok róla a nincstelenek, vagy ahogyan ma mondják, a „rendszerváltás vesztesei” között. Csak ők álmodoznak a szocializmusról. Ha rájuk gondolok, erre egyre gyakrabban kerül erre sor, feltűni előttem a rendszerváltásban. Miféle rendszerváltás története? Itt az társadalmi vagyon fosztogatása pártalapon történt. Ezek az emberek nem vesztesek voltak, csak őrizték a becsületüket.