2018. március 17., szombat
Mit zajlik körülöttem? A hajszínünk lehet ősz, avagy koromfekete, majdnem mindegy, csakhogy ez nem fontos, hiszen a közszellem koravén. Minden elviselhetetlenül szabályos lett körülöttem. Dívik az irodalmi japiság. Kiveszett a titokzatos bohém világ, eltűntek az eretneki gondolatok, hiányoznak megbotránkoztató mondatok. Sokan azt gondolják, hogy elegendő felhajtani valamelyik kávéházban néhány pohár sort, vagy vinjakot, aztán gondtalanul fényesre suvickolni a mondatokat. Nem ezekre az, úgymond, irodalmi bohémokra gondolok. Azt hiszem, hogy egy Jarry (darabját az Übü királyt egy jobboldali kritikus azzal a mondattal dorongolta le, hogy: „Remélem, többé nem hallunk Alfred Jarry úr paprikajancsi bohózatáról”) megőrölne a pártkerítésekkel kidíszített világunkban. Még csak a pártegyenruhák hiányoznak, de ezt nem vezetik be, valószínűleg azért, mert költséges lenne. Sokan ugyanis úgy cserélgetik a pártokat, mint a celebek az öltönyeiket. Hiányzik a kreatív felháborítás, a nyugtalanság, a kíváncsiság, a fantázia. Már eszmék sincsenek, csak kis lobbik vannak, rokoni kapcsolatok és bratyizás. A legjobbak is csak túlélők akarnak lenni, mintha csak ismernék Thomas Mann gondolatát, miszerint a túlélők az igazi hősök. Amikor ez leírom, akkor gondolhatok akár Heinrich Böllre is, a „kölni bohóc” (voltak kritikusok, akik igy nevezték a szerzőt) Egy bohóc nézetei című regényére. A tehetségesnek induló, a gazdag polgári családból származó Hans Schnier tehetségét felmorzsolják a közéllapotok, a német kétszínűség, mert nem vállalja a boldog megalkuvást, tehát kívül reked a német művészvilágon, kívül is akar maradni, levonja a konzekvenciákat, leült a bonni pályaudvar lépcsőjére, levetette a kalapját, maga elé helyezte és énekelni kezdett. Rövid idő múlva e 10 pfennig hullott bele, ő pedig énekelt tovább. Erre a sorsra jutott, mert nem szándékozott nagyreményű állami bohóc lenni.
