Naplójegyzetek – Fragmentumok – 2018. március 15.

2018. március 15., csütörtök
Ünnep a zűrzavarban. Felkattintom majd eloltom a tévét. A szobámba bezárkózva inkább könyvet veszek a kezembe. Ennek a nagy napnak méltó olvasmánya csakis Illyés Gyula: Petőfi Sándor című könyve lehet. Úgy ír Illyés erről a napról, ahogyan manapság nem beszélnek, ezért volt újra meg újra érdemes olvasgatni. Kimondja, azt, amit manapság diszkréten elhallgatnak: Petőfi végül is magányos forradalmár volt. Illyésnek ez a könyve feltárja hogy miért mellőzik olyan sunyi módon Illyés Gyulát. Illik tisztelni, de hasznos nem ismerni. A baloldalnak túlságosan nemzeti, a jobboldalnak túlságosan baloldali. Ám mintha Petőfiről is elfelejtkeznénk, ugyanazon okok miatt amiért Illyést hanyagoljuk. S éppen ebben van Petőfi magányosságának kulcsa, rögtön 1848 márciusa után. Petőfiből ikebanát készítettek a nemzeti pátosz asztalán. Pedig ő sokkal több ennél: ő volt 1848-ban az „egyetlen és elszánt forradalmár” (Illyés) és nem azok, akiket magával rántott, akikkel később meghasonlott. Petőfi hatására a diáktüntetés forradalommá alakult, amelytől – ezt nagyon kevesen merik bevallani, – a pozsonyi országgyűlés tagjai megrémültek. Petőfi úgy látta, hogy hogy az urak „fejveszetten dobálják el évszázadok zsákmányát”, tehát kisebb nagyobb engedményeket tettek. Hogyne tettek volna, hiszen az a hír terjedt el, hogy Petőfi Rákoson 40 ezer paraszttal tanyázik. Petőfi nem a nemzeti egységről prédikált, hanem a nagyurakról, igen, ezt kérdezte tőlük: hol vagytok? „Viszket-e úgy egy kicsit a/ Nyakatok?” Ezeket a sorokat a kleptokapitalizmus korában nem szokás idézni. „Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedségből, nem tarthat rá számot.”, írta Petőfi a naplójába. Időközben az országgyűlés követeket küldött hozzá, hogy Petőfit rábírják: „most már csillapító verseket írjon.” Petőfi kidobta őket, mire az urak terjesztették róla, hogy megőrült, olvasható Illyés Gyula könyvében. Az urak már a nemzeti egységről dúdolták az új jelszavakat. Kossuth nem engedi a pesti ifjak küldöttségét az országgyűlés termébe, s kioktatja őket: Pestet az ország szívének tartja, de „urának tartani soha nem fogom”, mondta. Ezek után Petőfiről azt a hírt terjesztették, hogy megbolondult, meg hogy orosz kém, sőt mg azt is suttogták, hogy tót királyt akar. Petőfi magára marad, s lassan-lassan a régi baráti szálak is megszakadtak. Ez a vers a 48-as nemzedék árulásáról szól, a barátokról, de napjainkban is szavalni kellene, csakhogy nemigen szavalják. „Óh ifjaink, óh én barátaim, / Ti megkötött szárnyú sasok/ Láng a fejem, jég a szívem, ha/ Végigtekintek rajtatok!… Megírja a versét, és 1848 május 27-én a következőt nyilatkozza: „Egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek”,
Nem csoda, aztán hogy a szabadszállási képviselőiválasztáson a magyar tömeg ezekkel a szavakkal kergeti ki a városból Petőfi Sándort. „Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!” Vagy ezt harsogják: ” Nem hagyjuk szólni, agyonütjük!” Az országgyűlésben „Táncsicsot kiröhögik és bolondnak kiáltják ki.” teszi hozzá Illyés Gyula. Külföldi kém, eszement, hazaáruló… ismert minősítések ezek 170 év után is. (…)