2018. március 11., vasárnap
Anikóval taxival indulunk vendégségbe a Kövesbe, arrafelé nincs buszjárat. Útközben a taxis elmondja, hogy ez az utolsó munkanapja, magyar útlevélhez jutott, s a napokban utazik Szlovákiában, ahol egy magyar cégnél vállalt munkát: teherautósofőr lesz. Már ki is számította? Havonta 1500 eurót tehet félre. Közben magyarul is megszólal, vegyes házasságban nőt fel, de szerencsére az anyjától valamicskét megtanult magyarul, ezt tökéletesítette, és szerencsésen lerakta a nyelvvizsgát. Javítják az utat, ezért nem a megszokott úton közelítjük meg Ivan Horovic házát,, hanem a Köves 6 irányából. Errefelé még soha sem jártam. Kitekintek az autó ablakán, nem győzök csodálkozni. Luxusvillák sorakoznak egymás mellett, az egyik gazdagabb, mint a másik. Jártam előkelő svájci luxusvilla-negyedekben, bizony még azok sem vehetik fel a versenyt ezekkel. Az újságok nem írnak róluk, bizonyára nem ajánlatos. Ivan Horovic ügyvédéknél, az utóbbi időben, majdnem ebben merül ki az úgynevezett polgári tárasági életem. A vendégek között találom Goran Markovićot, az ismert filmrendezőt. Váltunk néhány szót, első mondatainak egyikében azt fejtegette, hogy Thomas Mann Doktor Faustusa az egyik legidőszerűbb európai regény. Micsoda véletlen! Nekem éppen ma jelent meg a litera.hun, egy cikkem, amelyben szószerint ezt írtam le: „És most folytatom a meditációt Thomas Mann Doktor Faustusának, kelet-közé-európai hétköznapjaink legidőszerűbb regényének újraolvasásával.” Leginkább a tömeges értelmiségi behódolás miatt vettem elő újra Thomas Mann könyvét, talán a legjobb pillanatban, most, amikor egészen elszigetelten és magamba szállva olvashatom ez a remekművet. Aztán a belgrádi hatvannyolcra terelődik a szó, még emlékszek az egyik nyilatkozatára, amelyben a hatvannyolcasokat kollaboránsoknak nevezte, pontosan abba a rendszerbe illeszkedtek be, amely ellen fiatalon lázadtak. Hasonlóképpen gondolkodtam én is, hiszen az Áttüntetések című regényem valójában erről szül: a nemzedéki árulásról. Hazajövet az interneten megtekintettem Marković dokumentumfilmjét Koča Popovićról (1908-1992). A dokumentumfilm forgatását „civilizációs kötelességének” tartotta. Ki volt valójában Koča Popović? Művész, költő, tábornok, cinikus figura, kommunista államférfi, zseniális harcvezér, elkényeztetett úrigyerek, vagy bonviván? Kissé mindegyik volt és egyik sem teljesen, válaszolja Goran Marković. Előbb tanult meg franciául, mint szerből, 13 éves korában kezdett szerbül tanulni. Kifigurázta a kommunista dogmákat, s egyben a JSZSZK alelnöke is volt. Emlékszem 1961-ban, amikor engedett Brezsnyevnek, s kezdődött az antiliberális kampány, jelentkezett Titónál és bejelentette lemondását. Nagyon jól tudta, hogy hova vezet az antilberalizmus útja. Attól kezdve teniszezett Dubrovnikban majd Belgrádban . 1991-ban a nacionalista érzelmek fellángolásakor kijelentette: „Az egynemzetű igazság, bárki is hirdeti, nem lehet igazság, éppen azért, mert egynemzetű”. Időnként Párizsba látogatott. Eörsi István mesélte, hogy egy szerény párizsi hotelben borozgatott vele. Nem tudta, kivel társalog. Borozgatás közben a szürrealizmusról diskuráltak. Bizonyára otthonosan érezte magát Párizsban, ahol Bretonnal barátkozott, harcolt Franco és Hitler ellen, legendás partizán tábornok volt majd létrehozta a jugoszláv diplomácia megteremtője. Mindvégig Nyugat párti kommunista.
