Naplójegyzetek – Fragmentumok – 2018. június 16.

2018. június 16., szombat
Mennyivel könnyebb dolog baloldalinak lenni, ahol nem volt reálszocialista uralom, jut eszembe Ernesto Sabato emlékiratait (A vég előtt) olvasgatva! Tiszta lelkiismerettel védi az igazságosságot, az emberi méltóságot. Ezért hiteles az ars poeticája, mely szerint, „legyen az író saját idejének megvesztegethetetlen tanúja, mondja ki az igazságot, s szálljon szembe az a saját érdekeiktől elvakított hatalmasokkal…” E definíció hallatára nálunk még egy kezdő író is csak legyintene. Méltóságon alulinak tartaná ezt a hitvallást. Sabato átéli azokat a kalandokat, amit egy fiatalembernek át kell élni, ám dős korára lelkében is anarchista maradt. Nem kellett megtagadni saját ifjúkori eszményeit. Ebben a balszerencsés Kelet-Közép-Európában még anarchisták sem lehettünk, ami azt jelenti, hogy nem volt baloldali fiatalságunk. Vagy suttyomban tagadtuk meg azt. Sabato arról ír, hogy ha az ember Moszkvába kerül, akkor vagy a Gulagon fejezi be, vagy pedig az ideggyógyászati intézetben. Az én nemzedékem nem került egyikbe se, ám a „lelkiismereti purgatóriumot” nem kerülhette ki. A purgatórium a végső stációnk. (…)
Éjszakai olvasmány: Krúdy: Ál-Petőfi.