2018. július 30., hétfő
Álmomban a Ćirpanova utcában, pontosan annak zsákutcás végén, sétálgatva találkoztam Sinkó Ervinnel. Álmomban az utca pontosan olyan volt, mint régen, a hajnali órákban zárva volt a sarki vegyeskereskedés, de már a tejgyár munkásai egy teherautóból kirakták a tejet. Régen, ha hajnal felé tértem haza a Ćirpanova utcai albérleti lakásomba, ügyesen elcsentem egy liter tejet, ami nem is volt olyan nehéz, mert olyankor néptelen volt a Ćirpanova utca. Sinkó Ervin második szomszédja voltam. A bolt előtti tejesüvegek most is régi helyükön voltak, én éppen el akartam emelni egyet, amikor feltűnt Sinkó Ervin. Tétován ballagott, mint aki nem tudja, hova tartson. Szerettem volna megszólítani, de nem volt hozzá bátorságom. Joggal kért volna rajtunk sok dolgot számon, miért nem tudunk se lelkesedni, se kiábrándulni. Csak taktikázunk a párt-holdudvarokban. Ugyan minek örülünk, kérdezhetné. Annak, hogy a tiltott szerző végre megkönnyebbülhet, mert áthelyezték a tűrtek közé, hálából ki sem ejti egykori barátja nevét, aki továbbra is a tiltottak között maradt? Mondjam Sinkónak, hogy mégis van némi haladás, hiszen éppen a napokban lett a tűrtből támogatott. Itt kötöttünk ki mi, akik valaha plakátokat szerkesztettünk, amelyen azt írta, hogy a „forradalom megváltás”. Mi történt velünk? Szeretném egyszer ezt is tisztázni – elsősorban magammal. Vagy: csakis magammal. Nem, nem merek Sinkó színe elé kerülni! Csupán azon töprengek, hogy az újvidéki városatyák szerint miért nem érdemli meg Sinkó Ervin, hogy egy utcát nevezzenek el róla. Az európai úttal kacérkodó „multikulturális városnak” miért nincs szüksége Sinkó Ervinre, a Magyar Tanszék alapító tanszékvezetőjére?
