2018. január 5., péntek
Két legutóbbi regényemben, a Neoplantában és a Balkáni szépségben szembenéztem a századommal – és magammal is. Osztom Nádas Péter vélekedését: nem érdekel többé „szűrrealizmus lecsorgó óralapja”, a „lángoló zsiráf”, az egotista irodalom, vagy a széplelkek szellemes irodalmi blüffjei. Regényeim egyetlen mondata sem marad a puszta személyesnél. Közéleti aura nélkül nem lehet többé regényt írni, mert a köz terrorja behatolt mindenhova, a hálószobánkba, a lelkünkbe, a magánéletünkbe. Egyre jobban iszonyodom a narcisztikus irodalomtól. A hetvenes évek sok kárt tettek az irodalomban, kinevelték az Irodalmi Nárciszt, de akad rá magyarázat. Nyugaton a kapitalizmus „aranykora” dívott, Keleten – Jugoszláviában is – pedig a ridegen számító konformizmus, a lelkiismeretlen vagy a rezignált behódolás. Beköszöntött az elvtelenség esztétikája. A századvég azonban megbosszulta könnyelműségünket és kibaszott velünk. A történész Hobsbawm jogosan idézi Isaiah Berlint: „Végigéltem a 20. századot, hangsúlyoznom kell, személyes megpróbáltatásaim nem voltak. És mégis úgy emlékszem rá, mint a nyugati történelem legszörnyűbb századásra.” Ugyanezt bizonygatja Hobsbawm is: „..az emberiség történelmének ez volt a leggyilkosabb százada…” Egy másik megállapítása pedig még hosszú ideig fenyegetően időszerű lesz. A 20. század végének ifjúsága „állandó jelenben nő fel”, „semmilyen kapcsolata nincs a korszak közös múltjával”. Elveszett a közös múlt, ami azt jelenti, hogy megszűnt a jövő. Nemcsak az utópiát végezték ki, hanem megszüntették a távlatos gondolkodást, ami azt jelenti, hogy kipusztult minden alternatíva.