2018. január 14., vasárnap
Hideg szél, egész nap a lakásban maradok, lemondok a napi sétáról is.
Olvasom a Világló részleteket. Nádas félreérthetetlen különbséget tesz a kollaboránsok és a végrehajtók között, s nagyobb ellenszenvvel ír az előbbiekről, mint az utóbbiakról. Remekül vázolja fel a diktatúrák arcképcsarnokát. Kár, hogy nem folytatja…. Azon töprengek, hogy milyenek a végrehajtók, milyenek a kollaboránsok mostanság, amikor nem élünk diktatúrában, de még nem léptünk be a demokráciába. A diktatúrában a végrehajtók parancsot hajtanak végre, az autokrata rendszerekben viszont közönséges pártpáriák lesznek, akik alig várják a parancsokat. Ha azok elmaradnak, akkor szoronganak, mert attól tartanak, hogy mellőzik őket. Kiesnek a kegyekből. Csak alantasabb munkákra alkalmazzák őket. A saját főnökeik is bizalmas társaságban semmibe veszik őket, úgy nyilatkoznak róluk, hogy primitívek, de néha hasznosak. Az autokrata rendszerekben a kollaboránsok is átformálódnak, a bársonyos forradalmak után feltűnnek a bársonyos kollaboránsok, ők nem várnak utasításra, a pártfegyelem lazább, ügyesen kezdeményeznek, elégedettek saját teljesítményükkel. A diktatúra kollaboránsai utasításra várnak, a bársonyos autokrácia kollaboránsai pro-aktívak, szívesen vállalják a tanácsnoki funkciókat. Ők képviselik a felsőbb kasztot, ők a rendszer a hasznos hedonistái, ambivalens hívei, akiknek megadatik, hogy a független értelmiségi szerepében tetszelegjenek. Korunk kaméleonjai nagyon hasonlítanak Heinrich Böll Egy bohóc nézetei című regényének egyik hősére. A regényben Schnitzler nevű író irt egy finom hangú unalmas regényt, amelyben a szerelmesek a francia borok neveinek poézise mellett koccintgattak. A kékharisnyák bátor kiállásnak tartanák, hogy az író a francia -német ellenségeskedés idején a francia borok neveinek poézisét zengi, Micsoda bátorság, terjesztik az irodalmi szalonokban. Ezt valamelyest alátámasztja az is, hogy a Birodalmi Kamara tagjait viszont felháborította, s tíz hónapra eltiltották a szerzőt az írástól. De csak tíz hónapig! Hitler bukása után azonban Schnitzler úr azt terjesztette, hogy a nácik alatt tilos volt írnia. Azt már nem vallotta be, hogy ő beszélte rá az embereket, vonuljanak be a Hitlerjugendba, vagy legyenek a Német Leányszövetség tagjai. Remegő hangon hirdette, hogy a Führer a kezében van a megmentő eszköz. Nos, manapság ilyenek a kifinomult ízlésű kollaboránsok, szívesen írnak a francia borok csodálatos csengéséről, ám nem szívesen hallják a megjegyzéseket, miszerint az állam vagy a párt helyezi őket tekintélyes funkcióba, az apró „ellenzéki szeplő” csak növeli az árfolyamukat. Manapság a kollaboránsok képezik a pszeudodemokrácia arisztokráciáját. Sokszor olvasok olyan a kritikát miszerint X vagy Y szerkesztő, „szaktanácsadó”, vagy igazgató felsőbb pártparancsot teljesít. Ez még az egypártrendszer szókincse. Nem hiszek ebben. A legfőbb főnököknek a legtöbbször nem kell letelefonálni, nem kell utasítani a kollaboránst, aki pontosan ismeri feladatát, s időnként csupán azzal idéz elő zavart a rendszerben, hogy túlteljesít.
