2018. április 11., szerda
Paul Nizan könyvét, „Az összeesküvés”-t veszem le a könyvespolcról, bár nem tudo2018m pontosan mit keresek benne, hiszen réges-régen, valahol a hatvanas években olvastam. Megtörténhet, hogy a homályos emlékeim befolyásolnak. Azok az emlékek, amelyekről megfeledkezik az ünneplő nemzedékem. Vagy az elsikkasztott ifjúság rémképe kísért? Vagy azért, mert egyre inkább felismerem, hogy a régi olvasmányaim többet árulnak el a Máról, mint napjaink félénk regényei. Thomas Mann Doktor Faustusának újbóli olvasása végérvényesen rádöbbentett, hogy Adrian Leverkühn művészsorsa örökérvényű, s nem csak egy emberi sorsról szól. Egy „rendkívül problematikus, bűnös művészélet történetének köntösében nem csekélyebb dolgot szándékoztam megírni, mint korom regényét”, jegyezte fel Thomas Mann „A doktor Faustus keletkezése” című könyvében. Napjaink Európájának időszerű regényét alkotta meg, amelynek hőse korának betegségétől szenved. Csak az a kérdés, hogy manapság mi ennek a betegségnek a neve. Milyen vírus pusztít köztünk? Vagy ez is névtelen marad, mint annyi más dolog? Vagy pedig senki sem akar többé saját korának betegségérőé írni regényt, mint Thomas Mann, hanem csak a korok feletti örök emberi kérdésekről? Meguntam az „örök emberiről” szóló posztmodern fecsegést. Harminc év előtt provokatív volt és újszerű, meg izgalmas is, de manapság hosszú, ősz szakállat hord.
