2017. december 31., vasárnap
Éjfél után, úgy kettő körül váratlan csend telepedik a városra. Kitekintek az ablakon, egy órakor még forgalmas volt a sugárút, kettőkor viszont csak néhány ember kódorog az utcán. Meg egy falka csaholó kóbor kutya.
Camus Idegenjének utolsó mondata jár az eszemben. Mersault csak azt várja, hogy minél többen jöjjenek a kivégzésére, hogy láthassa, miként torzítja el az üvöltő arcukat a gyűlölet. Ki tudja, hányadszor olvasom el ezeket a mondatokat, és mindig arra gondoltam, hogy Camus ebben a részletben túl élesen, a tőle szokatlan direktséggel fogalmazott.
Az éjfél utáni csendben ezen a mondaton rágódom. Arra gondolok, hogy mosolygós arcok rejtegetik az egykori gyűlöletet, csakhogy a mosoly jobban torzítja az arcokat, mint a gyűlölet. Ez volna talán a boldogságban úszó autokratizmus előjátéka?