2017. december 10., vasárnap
Szikrázó napfényre ébredek, gyönyörű időben Bora Babićtyal, az Akadémia igazgatójával Belgrádba autózunk, ahol az RTS-ben bárnak ránk, hogy fellépjek egy műsorban. (…) A tévében szívélyesen fogadnak, kissé zavarban is vagyok. Soha sem gondoltam, hogy a közszolgálati televízióban ilyen barátságosan fogadják majd a Balkáni szépséget, ez már a negyedik műsor, amelyben szó esik róla. Belgrádban mégis új szelek fújnak – nem úgy, mint Újvidéken. A műsorvezető először feltesz egy kérdést a politikai korrektségről az irodalomban. Hálátlan dolog erről néhány mondatban a tévé előtt nyilatkozni, hiszen az is igaz, hogy létezik az irodalomban egy bulvárjellegű politikai inkorrektség, a skandalumok hajhászása, de az is igaz, hogy még többször az alkotószabadság visszafojtáséra használják ezt a fogalmat. Belefojtják az emberben a szót, öncenzúrára kényszerítik. Elmondom, hogy egyes műveimben myíltan szólok a tabu támákról, a Bűnhődésben például az etnikai gyűlölködésről, de a regény egésze éppen ez etnikai gyűlölködést leplezi le. Aztán a Balkáni szépségről faggat. Visszafelé autózva arra gondolok, hogy mennyire viszonylagos a politikai inkorrektség fogalma. A Symposionban többször is írtam a nonkonformizmusról, s ez az Egy makró emlékirataival kapcsolatban is felmerült. A regény folytatásokban jelent meg az Új Symposionban, amikor Tolnai Ottó szerkesztette a folyóiratot. Az utolsó folytatást rám és a Makróra utalo két cikk jelent meg. Ekkor már nem Tolnai Ottó szerkesztette az új Symposiont, őt elbocsájtották. Vagy jobban mondva kipenderítették. Az egyik szöveget Fehér Kálmán írta: „Nem volt célunk a naiv erkölcsi optimizmus, de nincs szándékunkban, hogy csak egyszerűen igazat adjunk azoknak, akik beleélik magukat az erkölcsi pesszimizmusba, anélkül, hogy valamit megpróbálnának előmozdítani, a gyakorlatban”. Milyen ismerősen hangzik, ugyanezt mondják a mai kisebbségi politikusok is. De ezzel nem fejeződik be a bírálat. „A humanista erkölcs nem alapulhat a ’konformista’ erkölcsön, viszont ebben a valóságban, az olyan ’nonkonformistákra’ sincs még jobb híján sem szükség, akik csak éppen azzal nonkonformisták, hogy erkölcstelenek.” A másik cikk szerzője Tóth Emil (?), feljajdul: „Prózairodalmunkban szinte egyenes irányba halad a nem konszolidálódó, de önmagát éppúgy nem ismerő töredékalakok, zagyvaegyéniségek, részlethősök kifejezése felé.” Mindez az Új Symposionban jelent meg.