2019. március 22., péntek
Ma végre végeztem a Temetetlen múltunk utolsó csiszolgatásával. Fájó szívvel engedem ki a kezemből a regényt, fáj, hogy annyi mindent szerettem volna elmondani még, de a szerkezet nem adott rá lehetőséget. Titokban Canetti egyik gondolata foglalkoztat, amelyet manapság nem tanácsos hirdetni: Utolsó műveit úgy szeretné megírni, írja Canetti, mintha soha semmit nem hallott volna a modern irodalomról. Szeretné, ha a saját korában olyan régimódi írónak tűnne, mint Stendhal a saját korában. A modernizmus buktatójának elkerülésére gondolok. A hatvannyolcas kapitalista ellenes lázadás híveként el kell elismernem, hogy a lázadás kifulladása után megjelentek a vereség haszonélvezői, így kezdődött a nagy irodalmi eltaknyolás. A híres-nevezetes irodalmi szalonokban a hatalom jóindulatú felügyelete alatt művészeti forradalomról csevegtek, a széplelkek pedig minden kockázat nélkül kívántak forradalmárok lenni. Igy kezdődött a forradalom sunyi szimulálása és megalázása. Talán mégis igaza volt Régis Debraynek: „A neokapitalizmus az ellenkultúra összes erényével ékeskedve nyer teret”. A mai sunyi és baljós korfordulón azért mégis érdemes számolni a modernizmus téveszméivel is – ez lenne a mai modernitás feladata, nem pedig annak kultikus befagyasztása.