Nagyok és – bölcsek

2011. augusztus

A regény módosulásai

Korunk legnagyobb tabuja a demokrácia, nyilatkozta a zágrábi Vjesniknek Sibila Petlevski, horvát írónő, abból az alkalomból, hogy megjelent regénytrilógiájának második része, az Olyan szép volt című regénye. A trilógia első része, a Hazugság kora Horvátországban kiérdemelte az év regénye díjat. A közeljövőben Horvátországba utazom, jó alkalom, hogy elolvassam Petlevski regényét, már csak azért is, mert az írónő különös hibrid műfajt művel: a fikció és a non-fikció határán íródott műről van szó. Közben a kezembe került  Ulf Peter Hallberg svéd író Európa szemete című esszéregénye, amit akár az apáról szóló, vagyis. önéletrajzi elemekkel átszőtt, fikció határán maradó  dokumentumregénynek is nevezhetnék. A „kis irodalmakban” is lassan meghonosodik az új regénydiskurzus, amely a franciában vagy a németben már régen honos. Az amerikai „prózadzsungelről” nem is szólnék, ott mindent határt eltöröltek, és a szavak soha sem irtották ki a valóságot. Mindezek után kissé nyugodtabban engedem útjára az Alanti történeteket. Érdekes, hogy könyvemnek eme hibriditását, a fikció és a non-fikció ötvözetét, a vajdasági magyar kritikában elsőnek Bányai János ismerte fel.

Pénzváltók

Egyre több munkájuk akad a pénzváltónak. Felszökött a svájci frank ára. Az emberek gyűjtik a dinárt, hogy svájci frankra váltsák be. Van, aki eurót vált át svájci frankra. De mit tegyen az, akinek dinárja is alig akad?

A válság gyökere

Tanúja lettem ennek is, felerősödött a radikális euró-szkepticizmus. Az ifjúságom az Európa-utópia jegyében telt el, habár – elismerem – akkoriban gondolni sem mertem az egyesülő Európára, inkább az európai kultúra jelentette számomra a reményt. És főleg a menedéket. Camus-vel és Sartre-vel indultam európai utamra Aztán a kilencvenes évek elején megértem azt is, hogy hamarjában Európa pártiak lettek azok is, akik ez előző évtizedekben gúnnyal és megvetéssel szóltak róla. Mi magyarok Európához tartozunk, sutyorogták a bácskai magyar bennfentesek, nem pedig a Balkánhoz. De engem akkor sem az üvegpalotás brüsszeli, a lélek nélküli Európa vonzott, hanem az alulnézetből tapasztalt európai világ. A Nach Berlin erről az alulnézetből látott Európáról szól. A berlini fal még állt, a világháborús sebek még sajogtak, de az egypártrendszerű dogmák már omladoztak, vagy már össze is omlottak, csak még nem vettük észre. És minden mai téveszmék forrása, hogy nem vettük időben észre. Gyakran én is úgy éreztem, hogy beletántorogtam a rendszerváltásba, nem volt időm átgondolni, hogy mi történik körülöttem. A politikai elit pedig másra ügyelt, nem a kultúrára, hanem a kapitalizmusra, csak ezt a szót nem merte kimondani. Most viszont a mi keleti vadkapitalizmusunk beletántorgott a válságba, még mielőtt igazából kicsírázott volna.   Gazdasági válság? A kapitalizmus válsága? Ezekről a kérdésekről töprengünk Losoncz Alpárral a csendes temerini estéken. Attól tartok, hogy a válság nem csak gazdasági, hanem sokkal mélyebb annál, a kapitalizmus versenyszelleme szétverte a kulturális és az erkölcsi értékrendeket.

Vagy-vagy?

Az ellentmondás szinte feloldhatatlan, naponta érzem a szorítását. Kapitalizmus vagy szocializmus? Létezik-e harmadik út? Eddig minden harmadikutas próbálkozás csődöt mondott, habár meglehet, hogy nem a teóriákban van a hiba, hanem bennünk. Bora Cosic replikázott az egyik lipcsei nyilvános vitafórumon, amikor megjegyeztem, hogy a szocializmus öngyilkos lett. Most úgy tűnik, a kapitalizmus morzsolja fel önmagát.

Ünnep, feketekávéval

Andreas Rötzer, a berlini Matthes&Seitz főszerkesztője, hogy a kiadó tervbe vette az Alanti történetek német nyelvű kiadását, s ha nem késik a fordítás, akkor tavaszra napvilágot lát.  A hír váratlanul ér, Anikóval késő este elballagunk egy temerini cukrászdába, ahol megkockáztatok egy feketekávét is. Így ünnepelek.

Mit tesz a nemzeti próféta?

Romsics Ignác kitűnő Bethlen István-monográfiájában idézi a tragikus sorsú magyar politikust, aki 1939-ben úgy látta, hogy Magyarország immár négy-öt éve olyan lejtőre került, amelyen jó ideig nem lehet megállni. „Ma nemzeti próféta csak az, aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstüköl, grófot ebédel,  és lefekvés előtt minden földet és minden vagyont szétoszt, ami nem az övé”. Majd így folytatja: „A radikalizmus felajzott hullámainak le kell folyniok, és addig a józan ész szóhoz sem juthat. Adja Isten, hogy  ne legyen késő, és hogy ne  helyrehozhatatlan károk és sebek elszenvedése után jöjjön a kijózanodás”. Apropó, Bethlen! Szintén Romsics idézi Teleki Pál fiát, Teleki Pétert, aki 1948-ban találkozott Petru Groza, román miniszterelnökkel. A kommunista miniszterelnök titkára Bethlen tervéről érdeklődött. Mit tud róla, kérdezte. Semmit, válaszolta Teleki. Mire a titkár közölte, „Közölték velünk, hogy Molotov tárgyalásokat folytat Bethlennel, akinek Sztálin felajánlotta, hogy legyen az Erdélyi Köztársaság elnöke”. A titkár úgy tudta, hogy Bethlen az ajánlatot elutasította. Ha majd megnyílnak az orosz archívumok, akkor kiderül, hogy volt-e valóságalapja a titkár közlésének. Feltételezhető az is, hogy Bethlen tényleg elutasította, de az is, hogy az ötlet gyorsan lekerült a napirendről. Nem volt esélye, mert Magyarország nem vett időben tudomást Bethlen Gábor intő szavairól. Érdemes megjegyezni.

A képzeletbeli Velence

Minden embernek, írta Márai Sándor, két szülővárosa van. Az egyik Velence. Most, hogy hosszabb útra készülök, s útközben Velencében tölthetek néhány napot, egyre többször álmodok Velencéről. Egyszer jártam ott, de annak a látogatásnak az emléke teljesen kifakult, valójában csak az álombeli Velence él a tudatomban. Trieszt valóságára egészen pontosan emlékszem, a római utcák még elevenen élnek az emlékezetemben, holott életemben csak egyszer jártam ott. Velence azonban más, gyakran azt hiszem, hogy csak a képzeletemben létezik.

Teutonok és magyarok

Szekfű Gyula A magyar állam életrajza című művében (1917) máig is megszívlelendő sorokat irt István királyról. Azt írta, hogy „véres belső harcoknak kellett jönniük, hogy a nép nyugtalan, rakoncátlan elemei megsemmisüljenek”. Megtiltotta a pogányság gyakorlását, és akik kitartottak mellette, azok az „erdők mélyébe és éjszakák sötétjébe menekültek.” A pogányság kiirtásában német lovagok segítségét vette igénybe, s a „nemzeti hagyomány hosszú időn át a ’teutonok és a magyarok’ csatájának nevezte azt a harcot, amelyben István király a Balaton környéki magyar törzsfőnökök hatalmát megtörte. Ma már szinte hihetetlenemnek tűnik, de akkor a hagyománypártiak István királyt a „magyarellenes” teutonok közé sorolták.

A hazafiság köntöse

Szent István napján, szokásom szerint Széchenyit olvasok. Kijegyzek néhány tanulságos mondatot. „Az anyaföldet elhagyni, nem egyéb, mint azt elárulni”, írja a Hitelben. A Magyar Akadémia körül című dolgozatában, napjainkban is érvényes gondolatot jegyez le. „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi”.  A Világban pedig egy aktuális szlogenre rímelő mondatra bukkantam. „Merjünk nagyok lenni – s valóban nem oly nehéz, – de legyünk egyszersmind bölcsek is”. Az utóbbi sokkal nehezebb!

Újvidéki képeslapok

Az interneten nézegetem a régi újvidéki képeslapokat. Érdekes, hogy a két világháború között is sok képeslapon így írja: Novi sad, Újvidék, Neusatz. Ma már nem találkozom ezzel. Igaz, képeslapokat sem könnyű vásárolni. Külön kell keresgélni őket, mert manapság ugyan ki szánja rá magát, hogy egy képeslapon megírja szüleinek, rokonainak, barátainak és ismerőseinek, hogy megérkezett egy városba, ahol nagyon jól érzi magát.

Augusztus végén

Nyári kánikula, de én már búcsúzom a nyártól, talán azért veszek ilyen sietősen búcsút, mert túl sokat vártam tőle. Vagy pedig az évszakok menekülnek immár tőlem?

Családi Kör, 2011. augusztus 26