Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. október 24., szombat
Tévé-közvetítés a szerbiai parlamentből. A VMSZ teljes mellhosszal támogatja az új kormányt, amelynek tagja lesz. Nem csupán a napipolitika, az egész értékrendem elválaszt a Szerb Haladó Párttól. Másképpen képzelem el a világot! Ezek után nem is kommentálom ezt a koalíciót, hiszen két világról, kétféle politikáról, kétféle kultúráról, kétféle ízlésről és erkölcsi érzékről van szó. Ha viszont a VMSZ tagsága ezt tartja helyesnek, akkor ám legyen.
A NIN e heti számában a Szerbiában új erőre kapó fasiszta galerikról cikkezik (Dejan Atanacković). (…) A Vremeben pedig Ivan Ivanji emlékezik az 56-os magyar forradalomról. Szól egy titokzatos kofferől, amelyet 1956 november 4-én Nagy Imre magával vitt a nagykövetségre, az a koffer titokzatosan eltűnt. A jugoszláv nagykövetség főnökének felesége úgy emlékezik, hogy a megboldogult férje szüntelen ismételgette: „Eladtuk Nagy Imrét, eladtuk Nagy Imrét.” Tito és Hruscsov brioni alkuja után a nagykövetségben, ahol 24 felnőtt és 13 gyermek tartózkodott, egyre válságosabb lett a helyzet. Az élelem is fogytán volt. Aztán jött az értesítés, hogy Nagy Imre és a többiek szabadon távozhatnak. Bekövetkezett, ami várható volt, Nagy Imrét az oroszok letartóztatták és halálra ítélték. Ivanji megállapította, hogy a magyar rendszerváltás kezdetén Nagy Imre ikon volt, napjainkban azonban a Fidesz világnézeti kompasza más irányba mutat. Ivanji egyébként a forradalom idején Budapesten tartózkodott, tehát az események szemtanúja volt. Szerinte zűrzavaros forradalom volt, saját szemével látta a feliratot. „Öljétek meg a kommunistákat és a zsidókat”. A szociáldemokraták mellett színre léptek a királypártiak és a profasiszta elemek is. Szerinte Nagy Imre többé nem volt ura a helyzetnek, a jugoszláv nagykövetségre nem csupán az oroszoktól való félelmében menekült, hanem az utcai csőcseléktől is tartott. Mennyivel mások voltak az én emlékeim! A Temetetlen múltunk című regényemben írtam ezekről a napokról. Egy újvidéki diákotthonban laktam és egy reggel az intézeti hangszóróból a szokásos partizán dalok helyett a pesti rádiót engedték. 15 éves voltam. Az intézetben boszniai, szerbiai, montenegrói, macedóniai diákok laktak, én fordítottam nekik, hogy miről számol be a budapesti rádió. Nagy volt a lelkesedés, az intézet lakói a magyar forradalmároknak szurkoltak. Fogalmam sem volt, hogy mi is az az antiszemitizmus, álmomban sem gondoltam arra, hogy a háttérben milyen diplomáciai játékok folynak. Fogadni mertem volna, hogy sosem adjuk el Nagy Imrét.