Mozgalom és becsület
2012. március
Az EU-ba, Konstantinovićcsal
Végre Szerbia kiérdemelte a kandidátusi státust! A késő éjszakában Újvidéken hallom az autók tülkölését. A teraszra kilépve látom az EU-százlókkal robogó autókat. Örülök én is, de az örömbe üröm is vegyül, miközben azokra a barátaimra gondolok, akiket közel húsz éven át éppen az európai hitvallás miatt szidalmaztak, kritizáltak és megaláztak. Tulajdonképpen nem is a kilencvenes években kezdődött ez, hanem régebben, még hatvanas évek elején megtapasztaltam. Gyökértelen kozmopolitának nevezték azokat, akik hittek, hogy Márai Sándor szavaival éljek, az európai hivatásban. Igaz, akkor ezt az ideológiát nem emelték állami rangra, erre csak a kilencvenes években került sor. Igaz, barátaim közül sokan már nincsenek az élők sorában, de ha élnének, akkor sem kérne tőlük senki elnézést. Most Ivica Dačić belügyminiszter Brüsszelben énekli a Miljacka című dalt. Ezt hallván úgy éreztem magam, mintha valamelyik külvárosi kocsmába tévedtem volna be. Ha nekem lehetőségem lett volna jelen lenni a brüsszeli ünnepségen, akkor szerényen kivonulva az európai zászlók alá Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című művét olvastam volna. Mégpedig a Treći program c. folyóiratban 1969-ben megjelent első kiadást, amelynek megannyi mondatát aláhúztam és kijegyzeteltem. Fontos nap ez, vallom én is, de cseppet sem mellékes, hogy ki és miként értelmezi. És Saša Ilić Zoran Djindjićre emlékező cikkét olvasva cikkét olvasgatva a Peščanikban, megfordult a fejemben, hogy nem mellékes, ki és miért tartja fontosnak. „Egyedül a Szerb Tudományos Akadémia és az Egyház főméltóságai közbiztonsági erők támogatásával morzsolják majd az imafűzért a szabadságszeretők egzekúciójához”, írja a fiatal belgrádi író. Ő ezen a napon Djindjićre emlékezik, én Konstantinovićra. Djindjić nevét nem hallom ezen a napon, de Konstantinovićét sem, akit az akadémikusok verőlegényei nemrégen a kisebbségi pártsajtóban nyilvánosan megrágalmaztak.
Kifulladva menekülni
Thomas Bernhard egy helyet elérzékenyül, ami ritkán történik meg vele. A betegséget ignorálni, nem venni tudomásul, írja a Lélegzet c. „önéletrajzi írásában”, azt jelenti, hogy a természet ellenébe cselekedni, amiért szenvedni kell.” Végül is, a szenvedést vállalja, menekül a „varázshegyről”. Kifulladva menekül, tenném hozzá. Menekülni, hová is? A másik varázshegyre. Vánszorgunk felfelé a hegyoldalon, fulladozunk az ózondús magasságban, felfelé tartunk, gondoljuk szomorúan, hiszen a táj egyre szebb, ám ez az élet mégis csak afféle utóélet.
Bizalmatlan tömeg, hűséges elit
Az egyik barátom levelében rámutat kulturális és szellemi életünk megannyi kisiklására. Szakszerű, tárgyilagos levél, s ha a minőség, a demokratikus elvek mércéjét veszem alapul, akkor igazat kell adnom neki. Másrészt azonban azt is észre kell vennem, hogy néhány fiatalabb értelmiségitől eltekintve, a kulturális és az irodalmi életet irányító elit óriási többsége nem hallatja kritikus szavát. A hatvanas évektől kezdődően, tehát az elmúlt fél évszázadban, a vajdasági magyar írók, az értelmiségek óriási többsége soha nem volt nagyobb bizalommal a kisebbségi politikusok iránt, mint ma. Főleg érvényes ez a középnemzedékre, amely gondoskodik az intézmények irányításáról, az erőforrások elosztásáról és az értékrendek megfogalmazásáról. Az irodalmi élet csendes, újra csendes. Babitsra gondolok, a Jónás imája című versére, amelyben azért esedezik, hogy bátran szóljon, míg rossz gégéjéből telik. Ilyesmiről többé szó sincs! Paradox helyzet alakult ki: a kisebbségi politikusok kétségtelenül élvezik a kisebbségi kulturális elit bizalmát, a bizalmi válság viszont beköltözött a tömegekbe, amit legjobban bizonyít, hogy egyre inkább csökken a kisebbségi pártokra leadott szavazatok száma. A közelgő választásokon, ez év májusában, kiderül, hogy ezt a trendet sikerül-e megfordítani. De, sajnos, egyelőre ezzel kell számolnunk. Az egypártrendszerben fordított volt a képlet. A lázadás az irodalmi berkekben honolt, a széles néptömegek viszont bizalmat adtak a vezetőknek. Elegendő kézbe venni a régi újságokat, hogy lássuk ezt. Azokból kiderül, hogy a gond az értelmiségiekkel volt. Vagy hamisak voltak azok a cikkek, riportok, beszámolok? Lehet. De akkor ki garantálja, hogy a maiak igazat állítanak?
Prűdségünkről
Ezekben a hetekben több vajdasági magyar írástudót temettünk. Azzal a tudattal gyászolom őket, hogy nem mondták el mindazt, amit csak ők mondhattak volna el. Ez a bácskai élet felzabálja és eltorzítja az ellentmondásos korunk vergődéseit. Többet tudunk a görög emberek belső ellentmondásiról, mint azokról a drámákról, amelyek a 20. század második felében játszódtak le bennünk. Nem a megboldogultak bűne ez, hanem a mi prűdségünk következménye.
Turbo folkkal Európába
Joe. Mindenki úgy nevezte. 1968-ban Újvidéken tüntetést szervezett Brezsnyev ellen, mert a szovjetek lerohanták Csehszlovákiát. Ha ide is bejönnek az oroszok, akkor betiltják a dzsesszt, méltatlankodott. A minap találkoztam vele, a dzsesszről beszélgettünk, s keserűen bevallotta, hogy, sajnos, mi magunk árultunk el a dzsesszt, holmi turbó folk nevében. A turbó folk dallamokra menetelünk az EU-ba.
A szobrokról
Egyre több európai bírálat éri Magyarországot. Ha tőlem függne, akkor az Országháza elé a legfőbb helyre Babits Mihály szobrát állítanám, már csak azért is, mert a nagy író és európai humanista soha sem pályázott erre a helyre. Akkor talán kevesebb bírálat érné Magyarországot, és a belső feszültségek is enyhülnének.
Az autonómia ma – és holnap
A pártok megszimatolták, hogy növekedtek az autonómia pártiak tábora, ezért expressz-projektekkel, szirénhangokkal csalogatják a választókat. Immár Koštunica is tudomásul vette a Vajdaság létét, és nem csodálkoznék, ha a Szerb Haladó Párt atyai szigorral rábólintana a nagyobb autonómiára. Most már az 2008-ban nagy dérrel-dúrral meghozott tegnapi statútum, melyről ódákat zengtek, szakállat eresztett és elavult, hallom innen is, onnan is. A közvéleményben megérlelődött a tudat, hogy valamit változtatni kéne. Úgy látom, hogy immár nem az autonómiát akaró, a várakozásban kifáradt idősebb, hanem a fiatal nemzedék firtatja a Vajdaság kérdését. Nem a jelenlegi pártprogramokban látja a kiutat, ezekkel egyébként torkig van. Nem a titói vívmány érdekli őket, hiszen arról alig tudnak valamit, hanem kulturális adottság, a mindennapi élet. Nem a politika, hanem az élet szüli az új autonomistákat, most még csak érlelődik a mozgalom, de sejtem, hogy a választások után új lendületet kap, hiszen a soron levő választások, mint megannyii más kérdésre, erre sem adnak megfelelő választ. A tartomány gazdasági stagnálása olyan rémisztő méreteket öltött, hogy azokat is felháborítja, akik menekülnének a politikától. Immár minden nyomorgó család az autonómia ellenzőitől kérdezi, mit tettek a tartománnyal. A hetvenes években láttam az autonomistákat, akik a legfontosabbra, a demokrácia kérdésére nem nyújtottak megfelelő választ. Számomra az autonómia per se nagy érték, de demokrácia nélkül torzszülemény, tiszta komédia, amelyben a helyi kiskirályok vezetik be a tekintélyuralmat, az autokráciát. S nincs borzalmasabb a vidéki autokráciánál. Egyaránt vonatkozik ez a területi és a kisebbségi autonómiákra. A demokratikus deficit miatt nem volt számomra rokonszenves a hetvenes évek autonomista elitje, amelynek csak egy mentsége van: hogy az utána következők rosszabbak voltak. A kilencvenes években fordult a kocka, azok kerültek a hatalomra, akik az autonómia ellen vívták a harcukat. Persze, akadtak köpenyegforgatók, este lelkes autonomistként aludtak el, reggel pedig harcias antiautonomistaként ébredtek fel. Csodával határos módon még a szókincsük is megváltozott. Ők megtoldották egy lépéssel elődeik művét, csúfot űztek a demokráciából, s gazdaságilag is tönkre tették a tartományt. Karrierizmusukat drágán fizette meg az a táj. Újvidéken nevelődtem, ezt a világot ismerem legjobban, itt éltem át sikereimet és kudarcaimat, itt fejtem meg leggyorsabban az emberek szemvillanását, ezért teljes mértékben átérzem a fiatalok spontán eszmélkedését, s észlelem az új jelenséget: az autonómia eszméje az ifjúsági szubkultúrában eresztett gyökeret és egyre inkább spontán mozgalmi jelleget vesz fel. Ha ez az új nemzedék példát mutat a demokráciából, akkor az autonómia eszméje visszanyeri erkölcsi auráját és vonzó lesz a polgárok számára, hiszen az autonómia nem egy pártelit ügye, nem áru, amellyel üzletelni lehet Belgráddal, hanem mindenekelőtt demokratikus mozgalom. Igen, mozgalom és szellemi magatartás. A karakter és a becsület kérdése. A polgári méltóság része.
Helyzetkép
A legújabb felmérések szerint Magyarországon az MSZP és az LMP támogatottsága stagnál, a Fideszé csökken, de előnye továbbra is jelentős, viszont a Jobbik erősödik.
Családi Kör, 2012. 03. 08.