Naplójegyzetek – fragmentumok
2020.november 8., vasárnap
Az Európai Unió nyers hatalmi politikát folytat, és maga alá akarja gyűrni a gyengébb tagállamokat, vagy azokat a „politikai, ideológiai meggyőződésű csoportokat, amelyek nem tartoznak a semmi által homogenizált baloldali, libsi, komcsi neomarxista moslékkoalícióhoz”, amely most egyfajta „morális terrort” kíván alkalmazni Európában – jelentette ki Kövér László parlamenti házelnök a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában.
Hosszasan töprengek a Sinkó-monodrámám egyik mondata előtt. „Itt állok önök előtt, egyik kezemben a Biblia a másikban a Kommunista Kiáltvány”. Maradjon – ne maradjon? Maradjon! Ha nem a posztkommunista régióban élnék, akkor a kérdés fel sem merülne. Elővenném Alain Badiou könyvét, a Szent Pál – Az egyetemesség apostolát és tudomásul venném, hogy a francia filozófus Szent Pált Leninnel állította párhuzamba. Leninnel, „akinek a Krisztusa a kétértelmű Marx volt.” Az időm egyik jegye, állapítanám meg. Csakhogy a Vajdaságban nem így élem át ezt a történetet. Badiou ismeretlen, legfeljebb 2-3 vadasági magyar értelmiségi méltányolta nyilvánosan a munkásságát. Ne lelkesedjenek érte, bírálják, de furcsa, hogy nem emlegetik, ha már a vidéki borbélyüzletekben is a marxizmust csepülik. Nem tartom magam hivatottnak értelmezni a jelenkori rendkívül bonyolult összefüggéseket, inkább az érdektelenség foglalkoztat. Sinkó krisztiánizmusa és kommunizmusa! Arthur Koestler pontosan fogalmazott: „Lélektani szempontból kevés a különbség egy forradalmi és egy hagyományos hit között” (A bukott Isten). Napjainkban a forradalmi hitbe vetett remény ugyanúgy elsorvadt, miként a hagyományos hitbe vetett bizalom. Miért? Lehet, hogy az egyház erősödik, de a hívők hite is jelentősen sorvad. Valójában erről szól Sinkó életművének utóélete. Eljutottunk oda, hogy az urak már nem akarnak semmit, csak fogcsikorgatva őrzik a könnyen megszerzett hatalmat